Egészen kislány koromtól fogva számtalanszor hallottam, hogy: ejnye, hát ez egy fiútól is csúnya, hát még egy lánytól. Ahogy teltek az évek a fiúkból férfiak, a lányokból nők lettek, de a mondás nem változott. Valójában arra utalnak, ha egy férfi tenné/mondaná ugyanazt, amit te nőként, az teljesen elfogadható lenne. A nőkkel szemben azonban még mindig alapvető elképzelés, hogy: nem iszik, nem káromkodik, nem élvezi a szexet és gyereket akar, bármi áron.
Carmen Maria Machado
Imádom azokat a műveket, amelyek ledöntik az orbitális tabukat a női szexualitással, a női szerepekkel kapcsolatosan. Carmen Maria Machado novellás gyűjteménye, A női test és más összetevők pedig pontosan ezt ígérte. Már megjelenése előtt izgalmas, indulatokkal teli vitákat generált, melyek fő tétele a legtöbb esetben ugyanaz volt: közönséges vagy egyszerűen csak fájdalmasan őszinte? Ugyan nem látok rajta korhatárt jelző piktogramot, azért meggondolnám, hány évesek kezébe adom. Bár csak úgy halkan hozzátenném, hogy gyerekként, majd tiniként engem sosem állítottak meg a tizennyolcpluszos karika.
Félve vettem kézbe, mint minden, hasonló témával foglalkozó kötetet. Olvastam már igazán remek könyveket, és üres ígéreteket is a témában. Előre megmondani, hogy mit nyújt majd ez a mű, szerencsejáték lett volna. Én pedig nem fogadok. A díjeső nem minden eseteben garancia a minőségre és a minőséget nem minden esetben díjazzák. “…elnyerte a Shirley Jackson- és Lambda-díjat, valamint a Brooklyni Közkönyvtár irodalmi díját és az Amerikai Könyvkritikusok John Leonard-díját, ezenkívül pedig jelölték a nemzeti könyvdíjra, valamint a PEN/Robert W. Bingham-, Dylan Thomas- és World Fantasy-díjakra.” (fülszöveg részlet).
Barátságunk – mert a kötet végére már igen jó kapcsolatot ápoltunk – nehézkesen indult. Buszra várva kezdtem bele az első novellába, ami a Még egy öltés a férj kedvéért címet viseli. Nem tartom magam prűdnek, de néha azért kissé pirultam olvasás közben. Enyhén vulgárisnak tartottam a szöveget, tanácstalanul nézelődtem a körülöttem ülő emberekre – mintha tudnák miket olvasok -, mert ez a sztori bizony finoman fogalmazva is szabad szájú volt. Később persze rájöttem, hogy nem kell aggódni, a többi is az. Hazaérve az éjjeliszekrényre “száműztem”, gondoltam, jó lesz lefekvés előtti olvasmánynak. Aztán persze ember tervez, Carmen meg azt mondja: tudod mit? Akkor belemászok a fejedbe. Halkan foglak szólongatni, aztán egyre hangosabban, a végén már üvöltök, hogy tuti halld, hogy hívlak. Egészen addig, amíg rá nem jössz, hogy olvasni akarsz. Márpedig rá fogsz jönni!
Így volt, megszólított. No nem finoman, inkább a rád rúgom az ajtót stílusban. Az első novella végére érve rá kellett döbbennem, hogy az évek során belém nevelt minták rabja vagyok. Még mindig. Carmen pedig kőkeményen az arcodba mondja a gondolatait. Egyre többet agyaltam a szövegen, és valahol belül fájt. De úgy igazán. A nő, aki mindent megad a férjének, amire az vágyhat -sőt még talán többet is-, egyetlen dolgot szeretne megtartani magának. Egyetlen. Egy. Dolgot. De a férje időről-időre rábök erre az egyre: ezt akarom! Mert nem elég, hogy minden tökéletes. Nem elég, hogy teljesen az enyém vagy. Még valamit ki akarok csikarni tőled. Azt, amit a legkevésbé szeretnél adni. Add nekem, mutasd meg a legmélyebb valódat, mert én azt mondtam. Elképesztő erejű történet, még most, hetekkel az olvasása után is felzaklat, ha csak rágondolok.
Nem szeretnék minden novellát mélyen kivesézni, inkább kiemelném a kedvenceimet. Érdekes, mert ahogy A leltár címűre vándorolnak az emlékeim, egyből az ugrik be, hogy ezt akár férfi is írhatta volna. Ez azért sokat elárul a világunkról, nem? Mint amikor azt mondjuk egy jól végzett, kimerítő feladat elvégzése után, hogy no, ez férfimunka volt. A leltár tényleg leltár, méghozzá a világ végén. Karantén-olvasásnak is tökéletes, a hangulata kétségkívül megvan hozzá. Főszereplőnk számba veszi azokat a partnereket (nőket és férfiakat egyaránt), akik végigkísérték az életén. Érzelmektől kissé mentes statisztika, megjegyzésekkel, apró libbenésekkel bővítve. Mégis van itt valami plusz, valami extra, ami nem kézzelfogható. Úgy láttat dolgokat, olyan képeket alkot szavakból, amire csak kevesen képesek.
“Petrához rohanok, de mire odaérek hozzá, addigra még kétszer a kézfejébe döfte a nyíl hegyét. Üvölt. Úgy patakzik a vér a karján, ahogy a májusfára kötött szalagok lobognak.”
Az igazi nőknek van testük finoman szólva is megborította a lelkivilágomat. A harmadik kedvenc novellám a kötetből, egy olyan világba kalauzol minket, ahol a nők bármilyen megmagyarázható ok nélkül kezdenek eltűnni a világból. Jelen esetben ezt a szó legszorosabb értelmében kell venni. Kezdetben csak halványulnak, bőrük átlátszósága láthatóvá teszi izmaikat, szerveiket, majd egyszerűen valami kitörli őket a létezésből. Vagy csak nem akarjuk látni őket többé? Mert nagyon úgy tűnik, hogy megbújnak és figyelnek továbbra is. Erős szöveg, beránt, megrág, aztán kiköp. Kik vagyunk? Meddig tart a létezésünk? Ha mások számára láthatatlanokká válunk, azt jelenti, hogy nem is létezünk? Megannyi kérdést felvet, nyers, brutálisan kemény szöveggel, ám mindezt nem érzem öncélúnak. A szavak erőnek erejével dörömbölnek az értelmünk lezárt ajtajain: ideje lenne nyitott szemmel és tudattal járni-kelni a világban.
Ajánlom mindenkinek! Sokaknál ki fogja verni a biztosítékot. Valószínűleg több embernél, mint akinél nem. De ha elfogadóak vagyunk és képesek leszünk a sorok mögé látni, akkor rengeteget adhat Carmen Maria Machado mágikus realizmus gyűjteménye. Egy novella volt, amit nem tudtam élvezni (Különleges ügyosztály: Esküdt ellenségek 272-szer), de épp ez a novelláskötetek szépsége. Egy-két kihagyott műtől, még mindig lehet fantasztikusan jó az olvasásélmény, és jó szájízzel tesszük fel a a könyvespolcra. Egy biztos. Nekem még egy jó darabig eszembe fognak jutni a történetek, amelyek eredetiek, nagyon őszinték és varázslatosan tipornak meg, amikor már egyébként is a padlón fekszel.
Olvass bele a regénybe az Agave Könyvek oldalán!
Kiemelt kép forrása: Agave Könyvek Facebook oldala
További képek forrása: Bay Book Fest, Pixabay
