Kodaj Bálint szózenész. Bár az első kötetéről kezdtünk beszélgetni, néhány perc alatt egy teljes élet, egy világ bontakozott ki előttem. Olyan, amilyet nem sokszor lát az ember. És bár ő sem úszta meg sérülések nélkül, számomra meglepő az a stabilitás és letisztultság, amit sugároz. Folyamatosan peregtek előttem a képek – a városról, a macskákról, a templom előtt álló bácsiról. Ritkán fordul elő, hogy nem csak a könyvbe szeretném belefészkelni magam, hanem a szerző elméjébe is. Egy egészen kicsit… Jó szórakozást az interjúhoz!
Mesélj kicsit magadról! Hogyan jött az ötlet, hogy alkotni kezdj?
Júniusban leszek 33, tavaly szeptemberben, magánkiadásban jelent meg az első kötetem, a Blues szól a másodikon. Közel 20 évet ölel fel, a 13 és 32 éves korom között írt verseket tartalmazza, magyarokat, angolokat vegyesen. A designért Katona Barbara felelt – remélem, a kelleténél jobban nem készítette ki a közös munka.
Ami az alkotást illeti, egyszerűen így és erre születtem. A dédapám, Révay József, író, műfordító, klasszika-filológus volt, a Nyugat-generáció tagja, én pedig olyan szerencsés, hogy az írói tehetség nagy része nálam landolt.
Tulajdonképpen nyertem a génlottón. Anyám kiskoromban egy piros műbőrkötéses füzetben gyűjtögette az aranyköpéseimet, a feljegyzései alapján már 4 évesen rímeltem. Helyszín: a kád. A rím: „Tappancsomra állok, parancsodra várok”. A bath poetry után dalszövegekkel folytattam – például a legendás Boázis zenekar „Kiszabadult a patkányember” című punk opuszával, ami ma már alapműnek számít.
A versírás 8 évesen, szüleim válása idején lett végérvényesen a létezésem elengedhetetlen alkatrésze. Ekkor ösztönösen ráéreztem arra, hogy a versnél, a papírpszichológusnál, kevés dolog tud hatékonyabban és élvezhetőbb módon hozzájárulni a viszonylagos lelki egyensúly megőrzéséhez. A szárnypróbálgatások utolsó felvonása egy 11 évesen írt fantasy regény volt – bátyám szerint meglepően jól sikerült.
Mit jelent számodra az írás?
Mindent. Az írás a létezésem, az identitásom, illetve az egzisztenciám alappillére, lassan 10 éve ebből élek. Mármint nyilván nem a versírásból, most épp szövegíró vagyok egy multinál. Szerintem a vers egyszerre vitrin és szeméttelep, a kettő keserédes keveréke, egy olyan médium, amelyben nemhogy megfér egymás mellett a mérgező lelki hulladék és a szebb pillanatokból kibányászott drágakő, hanem egyenesen megkövetelik egymást. Ez a kettősség a költészetem legelemibb alkotóeleme, ez biztosítja, hogy a tartalmat ne a végletek, hanem az árnyalatok dominálják, hiszen, ahogy az elcsépelt frázis is tartja, az életben semmi sem fekete-fehér.
Ha már kettősség: a verseim a zene és a költészet határán egyensúlyoznak. Könnyen olvashatóak, dalszerűek, ám mégis kifinomultak – tartalmi és formai értelemben is. A célom az, hogy olyan olvasásélményt adjak az olvasónak, ami a lehető legközelebb áll a zenehallgatáshoz. Amit írok, az inkább szózene, semmint vers.
Mit gondolsz, mi az, amit adni tudsz az embereknek a veseid által?
Tapasztalataim szerint a Bluesban mindenki talál olyan írásokat, amik megszólítják, amikkel azonosulni tud. Ez mindenképpen jó jel, és azt mutatja, hogy a verseimmel adok valamit – hogy pontosan mit, az szerintem emberről emberre változik. De hogy mit szeretnék, próbálok adni? Élettapasztalatot. Tanmeséket. Önismeretet. Útmutatót. Megértő barátot a kivételeknek és a különcöknek. Megnyugvást, hogy, bármivel is küzdesz, nem vagy egyedül. Bizonyítékot a valódi, feltétel nélküli szeretet értékére – már ha létezik ilyen.
Emellett a verseim remekül bemutatják a gyerekkori traumák és a szeretethiány romboló erejét. 30 felé közeledve kezdtem ráébredni, hogy amíg nem tanulsz meg együtt élni a létezésed origójában tátongó fekete lyukkal – ami bármilyen traumából, fájdalomból fakadhat -, nem leszel önmagad; és, miközben megszállottan keresel valamit, ami betölti ezt a minden fényt elnyelő űrt, a nagy ámokfutás közepette nem csak saját magadat bántod, hanem a körülötted lévőket is. Sőt, elsősorban a körülötted lévőket – úgy, hogy te fel sem fogod.
Van valaki, akire felnézel, esetleg olyan művész, akit példaképednek tekintesz? Ha van kedvenc idézeted, oszd meg velünk!
Konkrét példaképem nincs, de rengeteg zenésztől, zenekartól lestem el különféle technikákat– mind szövegírás, mind dallamalkotás terén. A teljesség igénye nélkül: Leonard Cohen, Brian Fallon, Bruce Springsteen, Cseh Tamás, Hiperkarma, Subscribe, Bob Dylan, The Gaslight Anthem, Queen, Ben Harper, Jack Johnson, Mos Def, Kendrick Lamar, The Horrible Crowes, Sam Cooke, Otis Redding, At the Drive-In, The Mars Volta. Persze verseket is szoktam olvasni, talán Petri György és József Attila a kedvenceim.
Idézet? Magamat ajánlom – négy magyar és két angol versszak formájában:
Talán még odaérünk a koncertre (részlet)
A hegyekben óvó farkasüvöltés vezet.
A tűleveleken át felragyog az esthajnalcsillag-ok:
mindig velem lesz, ami egyszer létezett,
és ami egyszer fájt, az mindig fájni fog.
A külvárosban bluest nyávognak a macskák.
Ketten kóborlunk vagy kilenc élet óta
– hajt a halálfélelem és a vadság:
a blues, a gazdatest, és én, a szimbióta.
A belvárosban felcsendül cipőink szimfóniája.
Egy kirakatban libabőrös lesz egy szövetkabát.
A szerelemről lehámlik a giccs fóliája:
hány fellángolásra jut egy örök barát?
Mire hazaérek, már lilás az ég,
de még bebújok melléd néhány percre.
Napfényben fürdik a tésztás fazék.
Talán még odaérünk a koncertre.
Over the top (részlet)
I asked the bed the other night
if it missed your sweet weight
I was told to go to sleep
it just wouldn’t take the bait
Then I stepped out for a cigarette
but ended up smoking two
‘Cause one’s a lonely number
and it kept reminding me of you
I went back up, took a shower
it started to rain
I stood outside for hours
waiting for someone to blame
It’s all your fault, it’s all my fault
that we can’t go to sleep
I’m too old to let go
of things I’d rather keep
What good is a lesson learned
if it takes a mistake?
And was it worth meeting you
if I’m awake this late
Watching old B-movies starring Sylvester Stallone
at this point, I’m not good at being alone
Mi az, amire a legbüszkébb vagy, mióta ezzel foglalkozol?
Arra, hogy soha nem adtam fel (továbbra sem tervezem), és hogy sikerült kiadnom a Blues szól a másodikont. Nyertem pályázatokat is, de ez igazából mellékes. Sokkal jobb érzés például azt látni, hogy a verseim milyen hatást gyakorolnak az olvasókra – még olyanokra is, akik egyébként nem feltétlenül rajonganak a műfajért.
Mi inspirál, vagy motivál a mindennapokban?
Hogy önmagam lehető legjobb verziója legyek, és tanuljak a korábbi tévedéseimből. Emellett szeretném hozzátenni a saját puzzle darabkámat a világhoz, elsősorban az írás és a tehetségnevelés terén.
Mi az, ami boldoggá tesz?
A macskáim. Hosszú séták. Olvasás, írás. Hosszú beszélgetések. Deszkázás. Kosarazás, focizás. Zene. Kiállítások. Koncertek. Tetoválások. Az őrült, színes ruhák. Egy jó társ. Képregények. NBA és filmes podcastek. A True Detective első szezonja. New York. Cthulhu. Playstation (mostanában a GTA 5). Darts. Dazed and Confused (ami egy film). Vékonytésztás pizza. Van pár dolog, minden apróságnak örülni tudok. Minél idősebb leszek, annál többre értékelem a puszta tényt, hogy élek. Múltkor az Erzsébet híd pesti hídfőjénél lévő templomnál láttam egy szövetkabátos, kalapos, kellemes kisugárzású bácsit, aki hátratett kézzel, mosolyogva hallgatta a templomkert fáin csicsergő madarak énekét, már ettől jobb kedvem lett.
Mik a további céljaid ezen a téren?
Tehetségnevelés, dalszövegírás, díjak, később regények és novellák.
Ha úgy érzed, hogy még van olyan, amit szívesen megosztanál velünk most azt is megteheted!
Van 26 tetoválásom, 2 piercingem, 1 aranyfogam, illetve 2 perzsa cicám, Hannibál és Cherry. És utálok korán kelni, javíthatatlan éjjeli bagoly vagyok.
(A rendelés épp szünetel, de hamarosan újra elérhető lesz – főleg igény esetén.)
Nagyon szépen köszönjük az interjút, és még sok sok kötetet kívánunk Neked!
