Aznap elszántam magam, ahogy beléptem oda.
Kinn hideg szél fújt, az első igazi őszi szél, amelyiktől fütyülni kezdenek a kémények és a kályhákban összébb kuporodik a múlt télen ottfelejtett hamu.
„Bent meleg volt”- akartam írni, de az igazság az, hogy nem volt. Mármint meleg.
Meleg az nem volt.
Ennek ellenére tündérországba érkeztem. Nem abba a gyönyörű vattacukorvirágzásos mézillatú csodavilágba, hanem abba az ősi, méltóságteljes, szomorkás, talán kicsit zord helyre, amire már sokan nem is emlékeznek, és ami ennek ellenére még most is kiérdemli ezt az elnevezést.
Ez egy torz csodaország lenne?
Nem.
Ez a valóságos.
Ez a grillázsfodroktól és szerpentinektől mentes.
Finom, törékeny és csupa hajnali derengés.
Szomorú, mégis színpompás szépség.
Méltóságok nyomában lépkedtem, míg el nem értem a padomig.
Egyszerű sötétbarna fapad volt.
Az egyetlen egyszerű dolog ebben a nagy létezésben.
Forrás: pinterest.com
Ahogy leültem, szürkülni kezdtek a falak. Elhalványultak a festmények, omladozni kezdtek a freskók és repedtek a szobrok.
Visszavonhatatlanul pusztulásnak indult a tündérországom.
Kipusztulni ment… Önmagából.
Egyenes derékkal, összepréselt ajkakkal ültem a helyemen, a hajamat szoros kontyba fogtam.
Erősnek éreztem magam.
Rendíthetetlen grófné voltam abban a pillanatban.
Egyenesen, kemény szívvel irányítottam a munkásaimat ki a földjeikre, hogy azok aztán kincseikkel térjenek vissza hozzám.
Forrás: pinterest.com
Én pedig ottmaradtam, a finom törékeny tündérországban, amiről szép lassan, csilingelve, peregve hullott alá a vakolat.
Maradtam gránitszobornak az elhagyott termekben, felkiáltójelnek a félmondatok után.
