S ha megint erőtlen leszek és
képtelen vallani, hogy fog a lelkem
hozzád hazaballagni?
S ha megint elhiszem,
erőtlensègem álca csupán,
ki fogja meg a kezem holnapután?
S ha megint engedem,
hogy az álcázók nyirbálják szárnyaim,
ki visel arra gondot,
hogy elhiggyem az álmaim?
S ha megint, engem szárnyaimtól fogva
szegre akasztanak, oltalmat adnak
az ellopott, majd elkoptatott szavak?
S ha a betűvetést újra az elèjén
kell kezdenem, szabad majd
a nagy egómat féltenem?
S ha írni tudásomra megint büszke leszek,
vagy csitri, bátor, pajkos és vad,
ki hiszi el nekem, hogy sosem voltam szabad?
(S ha szabadságodban, azt hiszed
most megtudtál újabb titkokat,
tudd azt is, hogy ez csak elmélkedés,
mert versnek, ez még kicsit most is kevés…)
Kell nekem, szabad egyáltalán,
feltételezésekkel játszani?
Jobb lenne a tollam álomporba mártani,
S így írni a végére le,
a gondolatözönöm címét,
Ami mostmár néhai…
Egy sohasemvolt angyal törött szárnyai
Írta: Pászka Emőke
Kiemelt kép: Peakpx
