Saliera

AdriaDesign

Ha valaki tett már látogatást Bécsben, azon belül is a Szépművészeti Múzeumban, rá kellett jönnie, hogy a hely egy nap alatt gyakorlatilag bejárhatatlan. Mindegyik gyűjteménynek legalább egy hónap kellene egyenként, míg az ember az összes kiállított tárgyat végignézi.

Első blikkre talán épp a Kunstkammer tűnik az egész múzeum leguncsibb részének, összehasonlítva Tiziano vagy Raffaello hatalmas reneszánsz festményeihez képest. A haloványan megvilágított vitrinek között egy olyan botrány rejtőzik, ami még akár sokakban élhet, ugyanis a 2000-es évek elején történt.

A Kunstkammer fénye, Benvenuto Cellini aranyműves mester egyetlen, ebben a kategóriában fellelhető munkája, a Saliera 2003 évének anyák napján tűnt el a múzeumból. Más nem maradt hátra, csak egy félig nyitott ablak és egy betört vitrin. De ne rohanjunk így előre: ki is volt az Benvenuto Cellini? A firenzei származású művész végzettségét tekintve többek között muzsikus volt, apja unszolására tanulta ki ezt a mesterséget. De ami igazán vonzotta, az mindig is a rajzolás volt.

Többféle mesterséget kitanult, foglalkozott érmékkel, készített szobrokat, de a számunkra ezen bejegyzés keretein belül a legfontosabb, hogy az aranyműves korszakából csak a Saliera maradt fent. De mi is az a Saliera?

A Saliera egy allegória.

https://www.khm.at

Na jó, funkcióját tekintve só- és borstartó, a felhasznált anyagok alapján viszont ne egy egyszerű, műanyag tartóra gondoljunk, amiből otthon szórjuk a csirkére a sót: fa, elefántcsont, zománc és arany. Ja, és amúgy I. Ferenc francia királynak készült. Az uralkodók megengedhették maguknak, hogy arany allegóriából szórják a sót.

Persze, a Kunstkammer-beli tárgyak legtöbbje sose volt hagyományos módon használva. Kiállítási tárgyaknak szánták őket, amiket az uralkodók, grófok, mecénások a saját maguk örömére gyűjtögettek és készíttettek. Mondhatni, a legtöbb múzeum alapját pont ez az akkori gyűjtögető szenvedély szolgáltatja.

De kanyarodjunk vissza I. Ferenc sótartójához. Vagy allegóriájához. Miután Cellini sokadszorra is kikerül a börtönből (érdemes elolvasni a kötetet, amit saját maga írt saját magáról, nagyon izgalmas!), a ferrarai bíboros, Ippolito D’Este szabadítja ki. Először ezután merül fel az aranyszobor elkészítése, Cellini az előzetes terveket viasz segítségével alkotja meg.

Szégyen, nem szégyen, a bíborosnak azonban nem volt erre elég pénze, így kötött ki az ajánlat végül magánál a francia királynál. 1540-ben kapta meg Cellini a megbízást, aminek ő és munkatársai három év alatt eleget is tettek.

A Saliera ébenfából készült talapzaton áll, ami egy aranyövvel van körbefogva. A két fő figura, ami nemcsak a földet és a vizet, de a sót és a borsot is képviseli, a tetején csücsül. A víz istene, Neptunusz és a föld istennője, Ceres egymással szemben ülnek, lábukat egymásba fonva.

Neptunusz stílusosan tengeri mitológiai lényekkel van körülvéve, az isten mellett egy kis aranyhajóban található a só. Ceres mellett bőségszaru és szárazföldi állatok kerültek ábrázolásra, a bors aprócska arany templomban bújik meg. A négy fő szélirány, a napszakok, úgymint Éjszaka, Nappal, Hajnal és Alkonyat, valamint az emberi tevékenység emblémája teszik az allegóriát teljessé. 1570-ig Franciaország dísze volt a Saliera, de ahogy ment ki a divatból az alkotójával együtt, úgy került egyre mélyebbre a kincsestárban, míg végül a Habsburgoknak lett ajándékozva. Ott a 19. századig az innsbrucki Schloss Ambras lakója lett, majd az

ottani Kunstkammer felszámolása után az újonnan nyílt bécsi Kunsthistorisches Museumba került át.

Egyszóval, a Salierának kalandos útja volt, öregkorára valószínűleg senki nem gondolta, hogy még valami izgalom fog vele kapcsolatban történni, azonban 2003. május 11-én ellopták a múzeum gyűjteményéből.

Azon a bizonyos napon hajnali három óra ötvenöt perckor a múzeum első emeletén megszólalt a riasztó: az ott szolgálatot teljesítő biztonságiak azonban egyszerűen kikapcsolták és nem ellenőriztek semmit. Aznap reggel 8 óra húsz perckor fedezte fel az egyik takarító, hogy a Saliera eltűnt, a vitrin üvege ezer darabra törve hevert mindenfelé.

A Salierát ellopni nem volt kihívás: az épület azon része, ahol a szobor akkoriban ki volt állítva, kívülről fel volt állványozva. Az elkövető könnyedén megmászta a falat, betolta az egyik ablakot, majd pedig valamilyen nehéz eszköz segítségével szó szerint utat tört magának az 500 éves műtárgyig. Az emberi mulasztásnak köszönhetően pedig volt elég ideje ahhoz, hogy kivigye és eltűntesse.

Az akkori múzeumigazgatótól kezdve a rendőrségen át mindenki egy komplett maffiáról és felkészült banditákról szövögetett álmokat, azonban a valóság ennél sokkal megdöbbentőbb. És mondhatni, nevetségesebb is.

Robert Mang, egy egyszerű bécsi biztonságtechnikai szakember egy múzeumlátogatás alkalmával döbbent rá, hogy az ottani biztonság tulajdonképpen minden, csak nem kielégítő. Később, egy ferde éjszaka után, enyhén illuminált állapotban épp hazafelé tartott, mikor az az egetrengető ötlete támadt, hogy ő a valóságban is be fogja bizonyítani, hogy a múzeum biztonságtechnikai rendszere igenis hagy maga után kivetnivalót.

Fogta magát, felmászott hát az állványon, az ablakkal azonban nem igazán boldogult, így visszamászott, szerzett egy kést, majd ezen segédeszköz segítségével végül sikerült beengednie magát az ablakon keresztül. És onnantól, ahogy mondani szokás, minden más már csak történelem.

https://www.tuttartpitturasculturapoesiamusica.com

Az ügy hatalmas botrányt hozott, hiszen mint ahogy írtam, ez Cellini egyetlen fennmaradt aranyszobra, ami ráadásul nem egészen 50 millió euróra becsült értékkel büszkélkedhet. A rendőrség a nyomravezetőnek 70 ezer eurót fizetett volna. Az évek során többféle megkeresés is érkezett, azonban kettő kivételével mindegyik komolytalannak bizonyult. Először 2003-ban a Salieráról származó arany- és zománcport küldtek az Uniqa Biztosítótársaságnak, 5 millió eurót követelve. A szakemberek ezután hetekig arról vitáztak, hogy az anyag valóban a műtárgyról származhat-e, vagy sem.

2006 folyamán újabb küldemény érkezett az Uniqához, ezúttal azonban egy már sokkal kézzelfoghatóbb bizonyítékkal: Neptunusz háromágú szigonya rejtőzött a csomagban, a kikiáltási ára azonban már 10 millió euróra rúgott.

Ha a pénz nem kerül a Salierát birtokló zsarolóhoz, a sótartó be lesz olvasztva, amiről videó is fog készülni. A rendőrség azonnal akcióba lendült, az elkövető SMS-ek segítségével furikázta őket keresztül-kasul az osztrák fővároson, míg végül egyszerűen megköszönte a játékot és lelépett, azzal megtoldva, hogy majd jelentkezik.

A rendőrségen azonban nem lehetett ilyen egyszerűen kifogni: visszanyomozták a telefonszámot, míg végül el is jutottak ahhoz a telefonos üzlethez, ahol a fogócska napján a SIM-kártyát vásárolták. A biztonsági felvételeknek köszönhetően jutottak hát el Manghoz.

A sarokba szorított Mang elvezette a rendőrséget a helyre, ahol a Saliera anno egy dobozban egy betemetett lyuk mélyén landolt, megjelölt fák között. Persze, a média ezek után a lopást övező teóriákon csámcsogott: még hogy egy profi banda, miközben a történetünk főhőse egyszerűen csak félrészegen markolta fel a Salierát. Az emberünk csak másnap, józan állapotában döbbent csak rá, mi is történt az éjszaka folyamán.

Na persze, lehet azzal vitatkozni, hogy végül is félig-meddig mégiscsak professzionális volt az illető, elvégre egy biztonságtechnikai szakértő játszotta ki a rendszert. De visszatérve a Salierára; túlélte a hároméves távollétet, kisebb karcolások és hiányok keletkeztek a felületén, de a restaurátorok mindent megtettek, hogy visszaállítsák az eredeti állapotába. Természetesen sosem lesz olyan, mint újkorában, ettől függetlenül újra ott tündököl a helyén, a Kunstkammer mélyén. Érdemes egy látogatást tenni oda és megcsodálni.

Forrás: Josef Rainer – Leben des B. Cellini und der Diebstahl der Saliera