Itt annyi mindent találtam. Léteznek
Shakespeare-szonettekbe simuló, tejszínfényű hajnalok a házakon,
kakaómosoly a tejszínhabon,
ütközések a villanó vakuk keresztfényétől részegen,
nyugalom-buborék a zaklatottan rezgő káoszban,
elfeledett cipő a vezetéken,
rubin-álmok…
itt csak szívdobbanásokkal lüktető erekben létezem – csak egy érzés maradtam a horizont peremén,
itt nincs árnyalata a mosolyodnak,
itt minden ismeretlen,
itt nincs értelme a kéknek,
itt csak egy kéz lehetnél a kezembe bújva,
itt nem számít egy félregombolt ing,
itt nincsenek árnyékok,
itt falakra simuló tenyerekből építünk várat,
itt más ívet rejt egy térdhajlat,
itt az öröm a hangodba bújik,
itt a szívem nem vak,
egyedül itt
nem fontos a rúzs színe,
itt kacsák sétálnak egy lámpaoszlop tövében egy esős nap után,
itt a mustárszínű levelek elveszett álmokon ringatóznak tova a Dunán,
itt egyszerre vagy egyedi és arctalan,
ahol a távolságot, mint üveggolyó kacsintásába rejtőző titkot, megkapod,
itt a bohóc a kapualjból figyel,
itt a sarkon csoda gubbaszt, eldobott, unalmas rágópapírba csomagolva,
itt az ablakok részvétteljesen kacsintanak,
itt egyszerre vagyok riadt és vakmerő,
itt könnyű elveszni, mert bárki lehetnék – akár senki is,
mert itt már nem azt keresem, te melyik pad mellől hiányzol,
csak azt nem tudom, én hova bújtam.