Egyszer eljön AZ a nap

Egyszer eljön AZ a nap

Vannak az életben azok a pillanatok, időszakok, amikor úgy érzi az ember,hogy mindennek vége. Én ilyenkor teljesen erőtlenné válok, elhagy a hitem és sokszor gondolok arra, hogy talán ennél az is jobb lenne, ha nem élnék.
Nem,nem egy kis bakiról beszélek, nem egy apró ballépésről. Hanem azokról a helyzetekről, amikor kicsúszik a kezemből minden. Zátonyra futott nagy szerelem, bizonytalan munkahely, elhalványuló emberi alakok és az idővel eltűnő kezek. Azok a kezek, amelyek valaha megtartottak, ha hanyatlottam.

Belenézek a tükörbe. Az önbecsülésnek még nyomát sem látom azon a tekinteten, ami visszapillant rám. Fáradt, kialvatlan, a sírástól felduzzadt szemek. Már csak ennyit látok. Keresem a hibákat külsőleg és belsőleg egyaránt. Kutatom a múltat, alaposan körbejárom az okokat és okozatokat. Nem haragszom senki másra, nem hibáztatok senkit, csak és kizárólag magamat. Mert valamit nagyon elrontottam. El kellett rontanom ahhoz, hogy ennyire mélyre zuhanjak.

kép: http://pixshark.com/mirror-images-reflection.htm

kép: http://pixshark.com/mirror-images-reflection.htm

Hosszú idő telik még el. Talán több is mint azt bárki gondolná. És úgy, hogy az ember összeroskadt, még többnek tűnik, mint amennyi valójában. Pedig az idő rohan. Percet perc követ, órát meg óra, aztán csak pislogunk egyet és már hónapok teltek el, mióta magunk mögött hagytuk a múltat. Mégis egy örökkévalóság. Maga a tudat. A magányé.
Sok, sőt, rengeteg átalvatlan éjszaka vár rám. Ki nem mondott szavak, elhalványult remények. Átkönnyezett napok, és milliónyi hazugság, mikor megkérdezik, hogy hogy vagyok. 

Itt vannak ezek a napok, időszakok, és kezdenem (kezdenünk) kell vele valamit. Tudom, hogy nem engedhetem meg magamnak azt, hogy teljesen összeroskadjak. Cipelnem kell a keresztet a vállamon, amit nekem adtak. Mert ha én nem viszem, és nem hiszek abban, hogy jönni fog a “jobb”, akkor teljesen elveszek. Nem fog senki hinni, küzdeni helyettem.

Egy valami talán még ennél is jobban bánt. Az, hogy nem tudom mikor leszek képes újra kimondani azt, hogy “szeretlek”, vagy hogy “fontos vagy nekem”. Mikor fogom tudni biztosan állítani azt, hogy hiszek önmagamban, vagy a változásban. De azt tudom, hogy eljön majd a nap amikor én is fellélegezhetek. Jönni fog, mert jönnie kell. Különben az egésznek nincsen semmi értelme… A csalódásoknak, bukásoknak, kínkeserves újrakezdéseknek. Mi értelme lenne, ha az út végén nem várna valami jobb. Valami más. Ami csak azért van ott, hogy eljussak hozzá.

Várom. Nagyon várom azt a pillanatot, amikor majd elismerik amit csinálok, azt aki igazán vagyok. De talán azt még jobban, hogy valaki őszintén, tiszta szívvel szeretni tudjon. Sejtelmem sincs, hogy mikor jön el ez pillanat. Viszont talán ennél jobban semmire sem vágyom. Egy egyszerű hétköznap. Olyan, mint a többi. Ott fog állni előttem valaki, aki csak annyit mond, hogy “szeretlek”. Én meg teljes nyugalommal, biztos szívvel mondhatom azt, hogy “Érzem. Én is szeretlek téged.”.

 

Szerző:

Rose
"Amikor 5 éves voltam, anya azt mondta a boldogság a kulcs egy szép élethez. 6 évesen, amikor iskolába mentem és megkérdezték, mi akarok lenni, ha nagy leszek, azt írtam: "boldog". Azt mondták, hogy rosszul értelmeztem a kérdést. Azt mondtam, rosszul értelmezték az életet." /John Lennon/

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás