Emberek masíroznak a téren. Leheletük látszik, hiszen a hőmérő higanyszála közelebb járhat a mínusz öt fokhoz, mint a pozitív értékekhez. A város főtere az adventi időszakban egy elképzelt álomvilággá változott, ahol minden kapható, ami szem-szájnak ingere. Finom illatok töltik be a közeli utcákat is, amelyek vonzzák a járókelőket, akik kíváncsian közelítik meg a standokat. Amikor a Nap nyugovóra tér és kigyúlnak a fények, megjelennek a csodák, szinte már csak a harsonázó angyalsereg hiányzik, de ha a szívünket nyitva hagyjuk, és a fülünket hegyezzük, talán még őket is rajtakaphatjuk miképpen szól náluk a Hallelujah.
A gyerekek szüleik kezét fogva csillogó szemekkel sétálgatnak, szájuk szélén apró mosoly játszadozik felváltva a meglepettséggel. Sziporkáznak. Tudják, hogy most valami más, és ki kell használniuk ezt a rövid kis időt, míg a varázslatok teljesülhetnek, s míg a felnőttek is elhiszik, hogy ezek valóra válhatnak.
– Anya! Annak a bácsinak miért csak egy cipője van?! – Húzta elém az egyik virgonc kisfiú a megszeppent édesanyját és rám mutatott, aki óvva átfogta fiának sapkás fejét, megsimította homlokát és fülébe súgva eltessékelte onnan, hébe-hóba lopva visszapillantva rám.
Amikor nekem, jobban mondva anyjának szegezte a kérdést a kisfiú jobban összehúztam magam, szemem lesütöttem, és szöget ütött a fejemben a kérdés. Vajon miért is? A hideg már teljesen rátelepedett gondolataimra, és vacogva kerültek elő az emlékek. Az egyik hajléktalanszállón, míg megpróbáltam aludni ettől is meg akartak fosztani, és az egyiktől sikerült is. Akkor választottam inkább azt, hogy megélek én magam, de legalább megmaradjon, amit sikerült megtartanom. Átfagyott ujjaimmal a fekete átmeneti kabátom mellső zsebében kotorásztam, míg sikerült végre előhalásznom az egyetlen darabot a múltamból. Egy gyűrött fényképet, ahol két szőke kisfiú, egy angyalhajú kislány és egy gyönyörű, vihar kék szemű nő mosolyog rám karácsony éjszakáján. Harminc éve készült a kép, huszonkilenc éve égett porig a lakásunk, huszonnyolc éve vesztettem el a feleségemet is, huszonhét éve lett beteg a legidősebb fiam, huszonhat éve gyászolom a lányom, huszonöt éve vették a fiaimat állami gondozásba, és huszonnégy éve nincs munkám, lakásom. Szabadúszó voltam, de megsínylettem, és idáig jutottam, hogy most, december 23-án, egy nagy város főterén üldögélek egy díszfenyő tövében lévő padon, ahol legalább jön egy kis meleg a közeli standtól, ahol éppen kenyérlángost sütnek.
Az illatra megkordult a gyomrom, szám kiszáradt. Későre járt. Úgy éreztem ideje felkerekednem, és találnom egy helyet, ahol nem fagyok meg éjszaka. A képet gondosan össze hajtottam, visszadugtam rejtekébe, az arcomon legördülő könnycseppet letöröltem és szépen, lassan felálltam. Hátat fordítottam a csodálatos illúziónak, és elindultam a sarkon túl váró sötét valóság felé.
– Bácsi! – Szaladt vissza hozzám az előző kisfiú. – Tessék várni!
– Én?
– Igen!
– Édesanyád szerintem nem örülne annak, ha meglátná, hogy egy magamfajtával beszélgetsz – mondtam neki rekedten, mire ez az apróság elmosolyodott.
– Ő küldött, hogyha kell erővel is tartsam itt – jelentette ki büszkén.
– No, és hogy lennél rá képes?
– Nem látszik, hogy olyan vagyok, mint egy rendíthetetlen katona? – Erre a kérdésre nem tudtam visszafojtani a mosolyomat.
– Egyenesen, mint egy igazi lovag – bólintottam, és még büszkébben kihúzta magát, mire édesanyja visszatért, kezét a vállára tette.
– Jól mondja, ő egy igazi lovag – nevette el magát, majd rám emelte tekintetét. Büszkeség csillogott benne, és az a gyermeki jóság, amely fia szeméből is, és a képemen látható gyerekekből is árad. – Nem akarom önt kellemetlen helyzetbe hozni – kezdett bele mondandójába –, de nem szeretnénk így itt hagyni. Tessék! – Nyújtott át egy pár cipőt, zoknit, és egy takarót. – Ellenkezést nem tűrünk.
– De én ezt nem fogadhatom el – hunyorogtam rá, de ő hajthatatlanul letette a padra őket.
– Akkor majd más el fogja, ha itt maradnak. De így legalább tudnám, hogy jó kezekben van – intézett felém még egy utolsó mosolyt. – Minden jót! – Azzal hátat fordított nekem, és elsétált. A kisfiú visszanézett, majd fejéhez kapva visszarohant hozzám, és a kezében lévő poharat is átnyújtotta nekem vállat vonva.
– Kicsit már kihűlt, de ez bizony habos kakaó! Boldog karácsonyt, bácsi! – Nyugodt szívvel fordított hátat, és már nem nézett vissza.
Az égre emeltem tekintetemet, és vagy a hideg, vagy a meglepettség, de biztos voltam benne, hogy meghallottam az angyalok harsonáját.
