Már évek óta egy olyan betegséggel küzdök, amely alattomos módon nagy hatással van a lelkemre. Olyan kór ez, ami nehezen kikerülhető akadályokat állít nekem az anyaság felé vezető úton. Ez a küzdelem pedig mindennapos kihívást jelent nekem. Most viszont, szeretném kicsit kiönteni a lelkem, és egyúttal elmesélni Nektek, milyen módot találtam magamnak arra, hogy ezt a folyamatos, csendes bánatot kiűzzem a hétköznapokból.
Kislányként nem voltam oda a növényekért, nem segítettem anyámnak virágokat ültetni, és nem érdekelt különösebben, hogy melyiket mikor kell megöntözni. Volt azonban egy diófám, amit a nagymamám akkor ültetett, amikor megtudta, hogy érkezem a világra. Imádtam, az a fa volt az én birodalmam, és képes voltam órákig rajta ülni és olvasni, vagy játszani. Felnőtt fejjel visszagondolva igazán hálás lehetek, hogy udvaron és kutyával nőhettem fel. Azóta persze elköltöztem és panellakó lettem. Egy ideig nem zavart, hogy nincs udvarom, nem hiányzott a virágföld a körmöm alól, vagy a fűnyírás, de egyszer az áruházban megláttam egy virágot. Csodaszépen fénylett és zöldellt, úgyhogy szépen beletettem a kosaramba aztán hazabattyogtam vele. Kitettem a könyvespolc tetejére, és ott ette a fene szerencsétlent hetekig. Aztán mikor épp készültem átrendezni a szobát, elém tárult a szikkadt, elcsúnyult növény. Egy pillanatra elszomorodtam, hogy mi lesz velem, ha egy szobanövényt sem tudok életben tartani, aztán kiemeltem a cserepéből és megnéztem, mi van ráírva. Utána jártam a neten, mi mit jelent és a növénnyel kapcsolatos utasítások szerint jártam el. Arra a helyre tettem, ahova kell, pontosan úgy öntöztem, ahogyan a fórumokon írták, aztán vártam. Képzelhetitek, hogy örültem, mikor megláttam, hogy ez a növény újra hálásan zöldell és új hajtásokat hoz.
“Az emberi agy működése és a növények fiziológiája között talán sokkal kisebb a különbség, mint gondoltuk.” /Daniel Chamovitz/
www.unsplash.com
Ekkor kezdődött nálam a növénymánia, ami lassan három éve tart. Hamarosan, mikor erkélyes lakásba költöztünk, ott virított az ablakban a koktélparadicsom, amit nem úgy vettem, hanem én ültettem magról. Bizony ám! Sosem gondoltam volna, hogy én értek ehhez, de az elmúlt két évben kisebb szakértője lettem a szobanövényeknek. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy azon a napon, amikor megkapom a fizetésem, már nem a könyvesbolt az első utam, hanem a kertészet. Ha most meg kellene számolnom, hány darab van, hosszú percekig gondolkoznék, hogy megmondjam. Büszke vagyok rájuk, és nagy gonddal igyekszem bővíteni ezt a szépséges, zöld kis családot. Amikor hazaérek, azután, hogy megszeretgetem a cicámat végigjárom a növényeket, és ellenőrzöm, hogy rendben vannak-e. Ez a fajta gondoskodás, valami megmagyarázhatatlan módon gyógyítja a lelkemet és ezek a növények minden egyes nap megvigasztalnak, még akkor is, amikor fogalmam sincs róla, hogy szomorú vagyok. Pontosan úgy, ahogy kislányként az a diófa. Mint valamiféle terápia, aminek a célja az, hogy lelkileg a lehető legegészségesebb legyek. Nem gondolom pótcselekvésnek, hiszen minden (jó) ember szeret gondoskodni. Amikor a leandereimet szabadítom meg a pajzstetvektől, olyan, mintha egy kicsit én is gyógyulnék, azáltal, hogy gyógyítok. Én vagyok az, aki miatt egészségesek és gyarapodhatnak.
Szerintem, erre mindannyiunknak szüksége van, és nagyon remélem, hogy Nektek is van ehhez hasonló hobbitok. Ha nincs, nyissatok a világ felé, és találjátok meg az ehhez hasonló dolgokat! Mert, amikor úgy érzem, egyedül vagyok, és több a gond, mint a megoldás, igazán jó belekapaszkodni valami olyanba, ami pár percre el tudja űzni ezeket a gondolatokat. Ha pedig egyszer végre anyuka leszek, biztosak lehettek abban, hogy neki is lesz egy diófája!
Kiemelt kép: www.unsplash.com
