John Marrs nevével akkor találkoztam először, amikor pár éve egy könyvhéten megvásároltam az első regényét, amely a hazánkban megjelent, a The One – A tökéletes pár című sci-fi thrillert. Nem igazán tudtam, mire számítsak, de valamiért megfogott a borító és a fülszöveg. Szinte faltam a lapokat, le sem tudtam tenni. Az egyik kedvenc olvasmányommá vált. És most, hogy a Netflix sorozatot forgatott belőle, alig várom, hogy azt is láthassam. Ugyanilyen izgalom fogott el, amikor megtudtam, hogy John Marrs-nak egy másik könyve is megjelenik a Maxim Kiadó gondozásában, viszont ez már nem a Dream válogatás sorozatban, hanem a mélyebb témákat boncolgató, idősebbnek szánt Mont Blanc válogatás tagjaként került a kiadó választékába.
Az emberek önmaguk legádázabb ellenségei, amikor próbálnak valahogy elevickélni – még akkor is, ha az életük nyomorúságos és kilátástalan, Az én feladatom, hogy megmentsem őket önmaguktól.
A jó szamaritánus bár szülőhazájában 2017-ben látott napvilágot, nálunk csak a tavalyi év végén jelent meg. Bár nem lettem annyira a szerelmese, mint elődjének, de ez a könyv a maga nemében mestermű és számtalanszor letaglózott olvasás közben. Főszereplőnk, Laura, saját szemszögből meséli el az életét. Már az első fejezetben szembesülünk azzal, hogy kísér két másik embert a halálba és hallgatja végig a telefon túloldaláról, ahogy kilehelik a lelküket. Bizarr és hatásos kezdés.
Laura három gyermekes édesanya, aki igyekszik minden tekintetben tökéletes látszatot kelteni, de előttünk nem titkolózhat,mi a fejébe látjuk. Tudjuk mennyire romlott, mennyire kétszínű, hogy mennyit hazudik önmagának. A KrízisVonalnál dolgozik önkéntesként, viszont korán sem az a célja, hogy enyhítsen mások szenvedésén. Vagyis az ő szempontjából igen, de sajnos nem úgy, ami összeegyeztethető a munkájával és az emberi erkölccsel. Éppen emiatt tartott sokáig, amíg belerázódtam a történetbe. Egy olyan személy, aki jótékonyságnak akarja beállítani azt, hogy sérülékeny embereket beszél rá a halálra, nyögvenyelőssé tették az első száz oldalt. Még a szomorú, vagy megrázó események, amelyek azzá formálták, aki lett, azok sem tudták megszeretetni velem a karaktert. És mint utólag rájöttem, tulajdonképpen nem is ez a cél.
– Laura, mi lenne, ha megkérnélek, hogy legyél velem, amikor felakasztom magam?
Amikor már kezdtem nagyon elmerülni Laura pöcegödrében és tetteinek súlya alatt, színre lépett főszereplőnk nemezise, Ryan, aki bemutatja a történet másik oldalát és minden történés más színezetet kapott. Megjelenésével sokkal emberibb, ám ezáltal sokkal szomorúbb is lett a történet. Amilyen lassan haladtam az olvasással a legelején, olyan gyorsan fejeztem be az utolsó 200 oldalt egy délután leforgása alatt.
Igencsak elb*szott társfüggőség alakult ki közöttünk, mely az én hazugságaimon és az ő betegségén alapult. Ennél kevesebbre is alapoztak már sokat kibíró házasságot.
A két fél megszállottan verseng, és igyekszik legyőzni egymást. Ryan, Laura egyik áldozatának a hozzátartozója. Úgy érzi, mindent elveszített, így a leszámolásra teszi fel az életét, és észre sem veszi, hogy menet közben majdnem olyanná válik, mint aki ellen küzd. Ennek ellenére végig drukkol neki az olvasó, reméljük, hogy Ryan végre lebuktatja a pszichopata nőt és fohászkodunk, hogy ne süllyedjen túl mélyre a harc során. Hogy ez mennyire sikerül neki, megtudhatjátok, ha elolvassátok a regényt!
A jó szamaritánus egy fordulatokban gazdag, az információ-adagolást tekintve tökéletes, meghökkentő és gyakran szívbemarkoló, lélektanilag is korrekt pszicho-thriller. Az öngyilkosság, a gyász, a pedofília, az állami gondozott gyerekek élete és rengeteg olyan tabu-téma merül fel benne, amelyről többet kellene hallanunk, többet kellene beszélnünk. Jól ábrázolja, hogy a közösségi média, a manipuláció és mások véleménye véglegesen is tönkre tehet emberi életeket. Ez a történet borzasztóan negatív és megviseli az embert minden értelemben, de ez pontosan azt mutatja, mennyire jól kidolgozott és jól kitalált regényről van szó.
És oly sokáig csak értetlenül álltam azelőtt, hogy mitől lehet olyan szörnyű valakinek az élete, hogy úgy dönt, eldobja magától. Mostanra már megértettem, hogy legyen szó az agyunk kémia egyensúlyhiányáról, a bennünket kísértő múltról vagy arról, hogy más emberek miatt élhetetlenné válik a világunk – mindenki eljuthat arra a pontra, amikor egyszerűen már nem bírja tovább.
Remélem, még olvashatok a szerzőtől magyar fordításban. Köszönöm a recenziós példányt a Maxim Kiadónak!
Ha tetszett az ajánló, az íróról és a könyvéről itt tudhattok meg többet:
