A szemem csukva. Azt játszom, hogy alszom. Legbelül remélem, csak álmodom. Hallom a lépteid, ahogy neszelve készülődsz. Most épp a szekrényt nyitod ki, nyikorog az ajtó. Recseg a padló, ahogy rálépsz. Az asztalra teszel egy poharat. Cseng az üveg, ahogy a vizet töltöd bele. Tompa nyelések. Érzem rajtad a szomjúságod. Egy szuszra megiszod. Hozzám osonsz, csókot lehelsz az ajkamra. A szád még mindig cserepes. Ez talán olthatatlan. Nem merek mozdulni. Nem akarom látni, ahogy elmész. Elég a kulcs csörgésének hangja, ahogy az asztalról felemeled és zsebre teszed.
Éles és kínzó, olyan, mint az az érzés, hogy nem tudom látlak-e még valaha. Egy pillanatra fojtogató csend lesz, majd lenyomod a kilincset. Mire kimondanám a szót, hogy maradj, már kiléptél a szobából. Kimászom az ágyból. Odaállok, fülemet az ajtónak támasztom. Hideg, mint az elhatározás.
Nem akarlak visszahúzni, inkább visszafojtom a lélegzetem. Mintha hallhatnád. Mintha csak hozzá lennél kötve.
De nem zengnek a folyosón a lépteid. Tudni akarom, hogy ott vagy-e még az ajtó másik oldalán. Eltűntél? Vársz még? Tudom, várunk kell még.
***
Nem tudhatom, mi zajlik benned. Szeleteket látok, gyér fényhiányban. Mondatokat, amiket megvilágítanak, de mögöttük szélesen terül el a gondolat árnyéka a homályos, sötét éjszakában. Megfoghatatlan. Ekkor is csak suttogva társalgunk. Ezt nem lehet kiabálni, és fogalmam sincs jól hallom-e a szavaid.
Talán más nyelven beszélünk. Nem is próbáljuk megérteni, csak mikor nem vagyunk önmagunk.
Lehet csak a sötétben nyílunk ki, mint az estikék a nagymamám kertjében. Emlékeiben fájdalmasan lilák. Akárcsak a zúzódások, amiket egymásnak okoztunk. Látható és tapintható, hogy ezeket te okoztad, a többit meg én magamnak. A tieidre még mentségem sincsen, csak a pillanat heve. Nem tudom begyógyulunk-e valaha.
Észrevetted, hogy mindig ez történik? Facsarni lehet belőlünk a szomorúságot. Nem látlak. Lehet ez így csak árnyjáték számunkra.
Kiemelt kép: www.sharpestpencil.com.au
