Annyira szorít a nélkülözés,
szorítja nyakam, mellkasom, kezem,
Szorítja az ing ujja csuklóm fehérjét,
a gombok meg a hajszálereket.
Annyira fájsz, mint a koránkelés,
meg a piritós íze, mikor nem kívánom.
És a matek kettes is csak addig fáj,
míg azt nem mondod: ‘de hisz vágod’,
Szédülök, mert ez meg nem értett,
és nem várod meg, míg kitalállak,
-ha feléd megyek is tőled távozom-
és ne is tudja senki, hogy várlak.
Te vagy az ajtó, amin nem szabad belépnem,
becsap a szél és becsap a huzat,
és hogy mi csap még be? -az idő is,
mert már rég lekésted a háromhuszast.
Poggyászom vagy, örök csomag,
miért nem fizetek helyjegyet.
Hogy otthon vagy-e?-biztosan nem.
S az otthonom vagy?-meglehet.
