„Minden a gyermekkorban dől el” hallhatjuk ezt akár szakemberektől, akár laikusoktól a hétköznapokban. Rengeteg kutatás foglalkozik az anya szerepével, fontosságával, az anya gyermek kapcsolattal, ennek a következményeivel. Azonban mi van akkor, ha nincs jelen az édesanya a gyermek fejlődésében? Hogyan fejlődik az a gyermek, aki állami gondozásban tölt éveket, illetve ott nő fel? Sokszor megjelennek a médiában, illetve a mindennapokban is olyan torzított történetek az állami gondozottakról, amelyek felettébb rossz fényt vetnek rájuk, ezzel erősítve a stigmatizált csoporthoz tartozásukat. Azonban azzal a kérdéssel, hogy mégis mi zajlik le ezekben a gyermekekben; hogyan nevelkednek; hogyan térnek el azoktól a gyermekektől, akik vérszerinti családjukban nevelkednek nincs különösképp foglalkozva. Holott igazán kiemelt figyelmet érdemelne ezen gyermekek fizikai, szellemi és lelki fejlődése. Fontos a tárgykapcsolatok bemutatásával megközelítem a témát, hiszen a kialakult tárgykapcsolat felettébb nagy befolyással bír a fejlődési folyamatra.
Tárgykapcsolat – avagy mindennek a kezdete
„Az, hogy a szülők élvezik a csöppséget, és hogy ő is élvezi a szüleit, azt tükrözi, ahogyan egy laikus látja a tárgykapcsolatot” – René Spitz
„Kiemelt jelentőségű a legelső kapcsolat egy emberi partnerrel; mivel minden későbbi társas kapcsolat ezen az ősi mintán alapul. Itt kezdődik a baba átalakulása társas lénnyé.”. Spitz úgy tartja, az édesanya és gyermeke kiegészítik egymást. A gyermeknek egy kölcsönös kapcsolatra, egy oda-vissza csere nyújtásra van szüksége, hisz ez biztosít olyan élményeket, amelyekre szüksége van a fejlődésben való előre haladásához. Az édesanyát és gyermekét Spitz „dudádnak” nevezte el, úgy vélte ezt a diádot részben a környezetétől elszigetelve, egy hihetetlenül erős érzelmi kötelék öleli körül. Ez az érzelmi csere köztük részben tudatos, részben nem, de minden esetben kölcsönős és folyamatos.
A tárgykapcsolat nem más, mint az adott alany, az újszülött és a tárgya közötti kapcsolat. Az újszülött a kezdetben nem differenciált, psziché, illetve pszichés működés nem szemléltethető nála. Az első életévben három szinten, lépésenként fejlődik ki mind a tárgy mind a tárgykapcsolat.
A zavart anya-gyermek kapcsolatokat két fő kategóriába lehet sorolni, annak függvényében, hogy a kapcsolat mennyiségi vagy minőségi tényezők miatt tér el a normális tárgykapcsolattól.
Zavart anya-gyermek kapcsolat
A zavart tárgykapcsolatnál számos klinikai kimenetet lehet felfedezni, ám mindegyikben közös, hogy alkalmatlan anya-gyermek kapcsolathoz köthető, illetve a klinikai kép mindig láttatja az anyai viselkedésmintát.
Az állapotos édesanyákra jellemző érzékenységet és visszahúzódást Donald Winnicott „elsődleges anyai elmerülésnek” nevezte, amely az édesanyát a gyermek születésére készíti fel. Képes a gyermek igényeit felismerni, legmegfelelőbben ellátni őket. Azokat az édesanyákat, akik személyiségükből kifolyólag nem tudnak normális kapcsolódási pontot nyújtani a babájuknak, Spitz pszichológiai toxinnak nevezi, ezért kapták ezek a tárgykapcsolati zavarok a csecsemőkor pszichotoxikus megbetegedései nevet. A pszichotoxikus zavarokhoz hat anyai viselkedésmintát lehet sorolni: az elsődleges nyílt elutasítást, a szorongásos túlvédést, az ellenségességet, a szorongással álcázott, ingadozást ellenségesség és kényeztetés között, illetve az anyai (ciklikus) hangulatingadozást tudatosan kompenzált ellenségességet.
A zavart anya-gyermek kapcsolatokat két fő kategóriába lehet sorolni, annak függvényében, hogy a kapcsolat zavart vagy elégtelen volt.
Elégtelen anya-gyermek kapcsolat
Térjünk át a gyermek érzelmi hiánybetegségére, ahol a mennyiségi tényezőt lehet felelősség alá vonni. Az érzelmi hiánybetegség létre jöhet, amennyiben az anya fizikailag nincs jelen és a pótlása alkalmatlan vagy akár teljesen elmarad. Azonban az is fennállhat, hogy az anya fizikailag jelen van, de nem képes a gyermek érzelmi kiszolgálására. Fontos, hogy az anya egyéni személyisége ebben a tárgykapcsolati zavarban nem játszik szerepet. Ennek az elégtelen tárgykapcsolatnak a következményei felettébb súlyosak és arányos a depriváció időtartalmával. Az érzelmi nélkülözést két csoportra lehet osztani: részleges, illetve teljes érzelmi depriváció.
Részleges érzelmi depriváció
René Spitz jól szemlélteti ezt a fogalmat kutatásában, melyben 170 olyan csecsemőt figyelt meg, akik 6-8. hónapjuk között meg lettek fosztva édesanyájuktól körülbelül 3 hónap folyamatosan fennálló időszakra és nem kaptak megfelelő anyahelyettest. Ezek közül a babák közül mindegyiknél jelentkezett az anaklitikus depresszió, illetve olyan sírós viselkedés alakult ki náluk, ami eddig nem volt rájuk jellemző. Az ágyukban feküdve visszautasították a környeztük életében a részvételt. Amikor közel lépett valaki hozzájuk nagy részben nem vettek a személyről tudomást, de volta, akik fürkészve követték a személy jelenlétét. Abban az esetben, ha a személy hosszabb ideig ott maradtuk náluk elkezdtek sírni, illetve néhányan sikítani. Emellett a gyermekek nemhogy gyarapodtak volna, fogytak. Voltak olyan gyermekek, akik álmatlanságba szenvedtek, amely zavaró lett egy idő után, hogy izolálni kellett őket társaiktól. A fejlődési hányadosuk először elmaradást jelzett a személyiség fejlődésében, majd később visszafejlődést. Ez a viselkedési szindróma egyre csak rosszabbodott. Ezután a gyermekek sírását a fagyott merevség váltotta fel. Feküdve vagy ülve, nyitott, de kifejezéstelen szemekkel meredtek a távolba. Azon gyermekekkel, akik elérték ezt az állapotot egyre nehezebb volt felvenni a kontaktust, majd lehetetlenné vált, a legtöbb reakció, amit kilehetett belőlük váltani az a sikítás volt.
Teljes érzelmi depriváció
Mikor a gyermekeket az első életévük alatt több mint öt hónapra elválasztanak minden tárgykapcsolattól, egyre komolyabb tünetek állnak fenn, amiket már a teljes érzelmi depriváció, másnéven pszichogén hiánybetegség alá sorolhatunk fel. Ezek a tünetek közül vannak visszafordíthatatlanok is, ilyenkor már az sem játszik fontos szerepet, hogy milyen volt az anya-gyermek kapcsolat a szétválasztás előtt. Spitz további kutatásában olyan gyermekek kerületek megfigyelésre, akiket addig az édesanyjuk gondozott, azonban utána egy nővér, ami maga után vonta, hogy a gyerekek egy tizedét kapták annak a gondoskodásnak, ami egy átlagos anya-baba kapcsolatban szokásos. Ezek a csecsemők először a részleges depriváció szakaszain mentek keresztül aztán a tünetek egyre súlyosodtak. „Motorosan visszafejlődtek, a viselkedésük teljesen passzívvá vált; a plafonra meredve feküdtek hanyatt a kiságyakban. Nem fordultak hasra, nem forogtak, az arckifejezésük kiüresedett. Némelyik úgy nézett ki, mintha gyengeelméjű lenne.” – írja Spitz. Ezen gyerekek a második életévük után a fejlődési tesztekben a normális átlag 45%-t érték el. A megfigyelés tovább folytatódott, a gyermekek csak némi kivétellel, de sem ülni, sem állni, de természetszerűleg beszélni sem tudtak.
Az édesanya hiánya, a személyes gondoskodástól való megfosztottság érzelmi elsorvadáshoz vezetett. Előszőr a pszichés fejlődés marad hátra, azután lelki és fizikai zavarok jelentkeznek, melyek elősegítik a felfokozott fertőzés-kitettséget. A második életév végére a mortalitási ráta megdöbbentő adatokkal szolgál.
Hospitalizmus napjainkban
Egy kutatás alapján, amelyet egy csecsemőotthonban végeztek 1903-1906-ig a moralitási ráta elérte a 71,5%-ot, azonban ezt az elrettentő számot sikerült 17,3%-ra csökkenteni 1912 és 1920 között. Napjainkban a hangsúly azonban már nem a hospitalizált gyermekek halálozási arányán van, hanem ezen gyermekek abnormális személyiségfejlődésén.
Pikler Emmi már 1976-ban megfogalmazza, hogy már nem ugyanazt értjük feltétlenül a hospitalizmus szindróma alatt, mint korábban. Statisztikai adatok mutatják, azon gyermekek többsége, akik első életéveikben nem családban nevelkedtek speciális személyiségzavarokkal küszködtek később. Különösképpen érintett tényezők a szociális kapcsolatok, az indulatok fékezése és a megismerő, perceptív funkciók korlátozottsága volt. Bowlby kutatása rámutat, miszerint azon felnőttek, akik csecsemőkorukban intézetben laktak a személyiségbeli jellegzetességeik okán nagyobb eséllyel esnek áldozatul a bűnözésnek, társadalomellenessé válhatnak, illetve szexuális partnereiket nem válogatják meg. A nők meggondolatlanul alapítanak családot, gyermekeikről nem gondoskodnak megfelelőképp, ezáltal ugyanúgy elhanyagolva őket, mint ahogyan ők lettek gyermekkorukban elhanyagolva. „Ez ijesztett meg minket a legjobban, mert amíg régebben a hospitalizált gyerek küllemében, fejlettségében, magatartásában erősen eltért a családban nevelt gyerektől, amíg sápadt, tétlen volt, naphosszat ringatózott, amíg szánalmat és megdöbbenést keltett, a laikus és a szakember egyaránt világosan látta, hogy ebbe az állapotba nem szabad, nem lehet beletörődni. A jelenlegi helyzet ezzel szemben – bár indokolatlanul – elégedettséget, sokszor az elért eredmények fölött érzett büszkeséget vált ki. Ezért tartjuk a hospitalizmus szindrómának e hazánkban, de sok helyütt másutt is kialakult, éppen a törekvő, jól ellátott intézményekben fellépő újabb formáját különösen veszélyesnek!”.
Forrai Csenge
Felhasznált irodalom:
Bowlby, J. (1961). Maternal care and mental health World Health Organization, Geneva. 31. és 96. о.
Eckstein-Schlossmann, E. (1926) Zur Frage des Hospitalismus in Säuglingsanstalten. Zeitschrift Für Kinderheilkunde, 42(1-2), 31–38.
Pikler Emmi (1976) A hospitalizmus megnyilvánulási formái napjainkban. Budapest, Magyar Pszichológiai Szemle, 33 évfolyam, 5 szám, 1976. 441- 447. oldal.
Spitz, RA (1945) Hospitalism: An Inquiry into the Genesis of Psychiatric Conditions in Early Childhood. Psa Study Child, I.
Spitz, RA (1946) Hospitalism: A Follow-Up Report. Psa Study Child, 2.
Spitz, RA (2018): Az élet első éve. Animula Kiadó, Budapest.
https://www.rtl.de/cms/gesundheitslexikon-hospitalismus-deprivationssyndrom-4258514.html
blog.kinedu.com/crying-baby-how-much-crying-is-normal-and-why-babies-cry
