A jövő itt kopogtat az ajtónkon. A klasszikus science fiction elemek számottevő hányada mára a jelenünk részévé vált. Persze nem ruccanunk ki a Holdra vasárnap délelőttönként piknikezni (pedig ott tuti nem lenne tömeg), a társadalmi érintő jóslatok és bizonyos tudományos fejlesztések azonban igenis a mindennapok részét képezik. Cory Doctorow négy kisregényt tartalmazó kötete, a Radikálisok egy olyan fájdalmas világot tár elénk, amely sokkal inkább valóság, mint fikció.
Cory Doctorow
Az Agave Könyvek az író harmadik kötetét hozta el nekünk idén márciusban. Rögtön megakadt a szemem a borítón pár hónapja, amikor a várható megjelenéseket böngésztem, és gyorsan eldöntöttem: kell! Nem tehetek róla, a minimalista borítók a gyengéim. Cory Doctorow 1971-ben látta meg a napvilágot Torontóban. Korábbi regényeivel számos díjat nyert: “Ő mindmáig az egyetlen, aki az Astounding-díjat (korábban Joh W. Campbell-díj) legjobb új íróként és a Campbell-díjat legjobb regényéért is megkapta.” (fülszöveg részlet).
Nagy reményekkel futottam neki a könyvnek, és összességében azt kell mondjam, nem csalódtam: a négyből három kisregény teljesen magával ragadott. Ugyanakkor mind a négy téma nagyon fontos, kell, hogy beszéljünk róluk.
Az engedélyezetlen kenyér egy elromlott kenyérpirítóval kezdődik, aztán keresztülfolyunk a bevándorlók által leküzdendő akadályokon, hogy eljussunk egy durván korlátozott világba, ami talán közelebb van, mint gondolnánk. Valószínűleg mindannyian ismerjük az érzést, amikor valaminek működnie kellene, de egy kompatibilitási probléma miatt úgy dönt, hogy inkább mégse, ezzel borzolva rongyosra idegeinket. Például találunk egy remek telefonos alkalmazást, csak épp a mi operációs rendszerünkkel nem kompatibilis. Vagy remek áron jutunk hozzá kapszulás kávéhoz, csak épp a kávéfőzőnk nem hajlandó elfogadni. Valahogy így járt Salima is, aki egy hatalmas toronyház bevándorlóknak fenntartott emeletén él, előre gépesített lakásában, ahol a lift társadalmi helyzet alapján priorizálja az általa felvett utasokat. Nagyon úgy tűnik, hogy háztartási gépei összeesküdtek elllene; egyik megy tönkre a másik után. A kenyérpirító volt az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban, úgy dönt, eddig és ne tovább. Az internet sötét bugyraiban keres választ arra, hogy hozhatná újra működőképes állapotba. Sikerrel jár, bónuszként a gép szelektáló mechanizmusát is kiiktatja. Így az addig csak meghatározott márkájú kenyérszeleteket elfogadó gép, jószerével bármit megsüt, amit belepakol. Ez a hackelés sokkal veszélyesebb játék, mint gondolta volna. Sok olyan területre világít rá, amiről mindenki tud, de senki sem beszél róla szívesen. Miért van az, hogy a társadalmi szerepvállalás címén futó projektek egy része csupán látszatsegítség? Miért van az, hogy csak elvileg illetnek meg minden embert ugyanazok a jogok? Miért van az – Orwell szavaival élve -, hogy: “minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél”.
“Egy napon majd elegendő mennyiségű fehér, gazdag fehér ember fog rádöbbenni, hogy nem egészséges olyan városban élni, ahol sárba tiporják a törvényt, ahol a magafajta huligánok megverhetnek valakit, azután börtönbe zárhatják, mert felemelte a szavát. De a többiek jóval hamarabb rá fognak döbbenni erre. A barnák, a fehérek, a kínaiak, a Puerto Rico-iak és mindenki más is. “
A mintaszerű kisebbség című novellában szuperhős főszereplőnk baja meggyűlik az igazságszolgáltatáson belüli korrupcióval. A segítségnyújtásra irányuló törekvései valahogy mindig az ellenkező irányba sülnek el; a fejét is verhetné a falba, az is körülbelül annyi hatással lenne, mint az egyébként jóindulatú cselekedetei. A világ elérkezett arra a pontra, amikor nincs szüksége hősökre. Az emberek már abban sem biztosak, hogy valaha is jót akart nekik, hiszen ők nem kérték semmire. Csak jött, látott és segített. Önzetlenül. Az pedig ugyebár mindig gyanús. Ki lenne olyan tökkelütött, hogy mindenféle hátsó szándék nélkül az emberiség javát óhajtja szolgálni, főleg, ha földönkívüli szuperhősről van szó. Nincsenek már jó zsaruk és rossz zsaruk. Csak korruptak, akik nem nézik a bőrszínt, kivéve ha az csupa véletlenségből nem fehér. Mert akkor biztosan rosszban sántikálsz. És ha a harisnyás-köpenyes megmentő a szerencsétlen védelmére kel, az még gyanúsabb. A világszerte jelenlévő rasszizmus és korrupció témáját feldolgozó novella egy kicsavart Superman történet, ami a: Clark Kent, így is történhetett volna címen is futhatna.
A harmadik novella volt az, amelyik leginkább arcul csapott: a Radikálisok. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy míg a magyar egészségügy finoman fogalmazva is a padlón hever (ami ragad az ezrek által behordott mocsoktól), addig a világon mindenhol máshol tökéletes a rendszer. Mondhatnám úgy is, hogy “Guess what?“, mindenhol pocsék a szitu. Joe Gorman és felesége Lacey viszonylagos nyugalomban élik életüket, egészen addig, amíg el nem hangzik az egyik legrosszabb, ami orvos szájából elhangozhat: Lacey-nek rákja van. Kísérleti kezelés éppen lenne, de az egészségbiztosításuk nem fedezi, mivel nem bizonyítható, hogy javulást hozna. Joe a szeretteiket a biztosítási rendszer hibájából elvesztő fórumon talál megnyugvást. A dühös, fájdalomtól reszkető lelkű családtagok radikalizálódása szinte egyik pillanatról a másikra, átmenet nélkül durvul fenyegetésből a tettekig. Őszintén? Egyrészről tudtam azonosulni azzal a gondolattal, hogy valakinek bűnhődnie kell! Egy családtagot elveszíteni elmondhatatlan fájdalom, a düh pedig természetes reakció. Az azonban, hogy mit kezdünk ezzel a dühvel, már döntés kérdése. Ez tesz minket emberré. Torokszorító pillanatokat okozó novella, ami olyan hangosan kiált, hogy mások is meghallják: ne hagyjátok őket meghalni!
“Csak egy idióta képes hinni a spontán javulásban, ami orvosi elnevezése annak, hogy “fogalmunk sincs, mitől, de a ráknak nyoma sincs”. Ja, megesik néha, ahogy a villámcsapás meg a lottóötös is. A spontán javulás nem reális célkitűzés, hanem irreális ábránd.”
A karanténhelyzetben tökéletes olvasmány lehet – már ha bírod még cérnával -, A vörös halál álarca. Végy egy hihetetlenül, de tényleg pofátlan módon gazdag ficsúrt, pakold be egy remeknek gondolt, világvégére tervezett luxusházba, vedd körül hasonszőrű ismerőseivel és bumm: kész is a katasztrófa. Martin Mars úgy gondolja, abban az esetben, ha végre bekövetkezik a régóta levegőben lógó társadalmi összeomlás, teljes körűen felkészült. Félreeső luxusbunkerében kívánja kihúzni azt az időt, amíg lecsillapodnak a kedélyek, és minden visszaáll a régi kerékvágásba. Arra azonban nem számított, hogy az is benne van a pakliban, hogy minden kicsúszik a kezéből. Egy disztópikus világban nem csupa játék és kacagás minden. Jól megtervezett akciók futhatnak zátonyra, és nem várt tényezők kopogtathatnak be az ajtódon. Nemrég olvastam Cixin Liu science fiction trilógiának a befejező részét, A halál végét. Megragadt belőle egy gondolat, ami tökéletesen illik erre a novellára: azt gondolnánk, a halál előtt mind egyenlőek vagyunk. Nem számít mi mindent halmoztál fel életed során, mennyi pénzed van. Kivéve persze, ha mocskosul gazdag, mert akkor talán a halál is kitér az utadból. De csak talán!
Olvass bele a regénybe az Agave Könyvek oldalán!
Kiemelt kép forrása: Agave Könyvek Facebook oldala
