Még novemberben volt alkalmam elolvasni Tóth Edu – Kutatás az ébrenlétben c. kötetét, most pedig az író, humoristával készült interjúmat olvashatjátok.
Milyen érzések kavarogtak benned, amikor először fogtad a kezedben a Kutatás az ébrenlétben c. kötetedet? Bár ez a második könyved, mégis van egy olyan sejtésem, hogy a legújabb sokkal közelebb áll a szívedhez.
Amikor a kisfiammal négy évvel ezelőtt egy téli délelőttön legelőször találkoztam, tudtam, hogy ott, akkor, abban a pillanatban olyasmit élek át, mint még soha azelőtt. Talán az hasonlított rá valamelyest, mint amikor először kinyithattam a nyomdából kibújó Abszolult szerdát és Kutatás az ébrenlétbent. Ugyanúgy forró láva kezdett el az ereimben folyni, miközben megszeppenve fogadkoztam, hogy minden erőforrásomat arra összpontosítom majd, hogy ennek a kisfickónak felhőtlen gyermek- és felnőttkora legyen, illetve hogy ezek a könyvek minél előbb és minél nagyobb példányban a gazdájukra leljenek.
Honnan jött az írás ötlete?
Ez nem ötlet volt, hanem belső kényszer, ami sajnos régen még nem hajtott annyira, hogy már huszonévesen napi legalább 5-6 órát foglalkozzam vele. Pedig nem lehetett véletlen, hogy már nagycsoportos óvodásként bárgyú történetekkel firkáltam tele kockás füzeteket, majd hat év múlva furcsa novellákkal leptem meg a tanáraimat. A versekre úgy tekintettem, mint hódítási eszközre, a könyvekre, mint a legértékesebb tárgyakra, a könyvtárakat pedig mindig is a legtisztább szentélyeknek tartottam. Gyakran előfordult, hogy amikor egy komolyabb kudarcélmény ért, fogtam magam, berongyoltam a Megyei Könyvtárba és a tökéletes csendben kiolvastam mondjuk Camustól a Közönyt, vagy Merlétől a Madrapurt. Azután az ajtón kilépve úgy hunyorogtam bele a napba, hogy már sokkal jobban éreztem magam. Szerencsém van, hogy egy olyan tevékenységet imádok, melynek professzionális űzőit tisztelet övezi. Amikor 2007-ben a nobel-díjas író, Woye Solinka másodjára kibattyogott a londoni étteremből –ahol akkor én dolgoztam–, őszinte csodálatot és kínzó irigységet éreztem. Ez a férfi az imént megebédelt, most pedig hazamegy, leül, és a gondolatait, érzéseit azzal a tudattal veti papírra, hogy azt utána mások elolvassák egy könyvben. Egy KÖNYVben. Úgy, hogy közben ő meg egy ÍRÓ. Hibátlan. Ennél tökéletesebb időeltöltést nehezen tudnék elképzelni. (azért nem az első alkalommal éreztem ezt, mert Solinka úr egy az egyben úgy néz ki, mint Morgan Freeman, és amikor legelőször kibattyogott tőlünk, ott ugráltunk az aláírt söralététjével, hogy „aztamindenit, itt volt Morgan!!”)
Mennyire tudod egyeztetni az írást az előadásokkal?
A kezdetektől fogva úgy írok a stand up előadásaimra anyagot, hogy elmélyülök egy másik tevékenységben, és ha bevillan valami használható, akkor azt igyekszem rögzíteni. 2009 karácsonyán költöztem haza hét év külföldi kalandozás után. Azóta az egyik legfontosabb célként lebeg a szemem előtt, hogy főállásban könyveket írhassak. A jó hír számomra az, hogy ennek elérése körvonalazódni látszik, vagyis kezd megvalósulni az, amiről mindig is álmodtam: napjaim egy része azzal telik, hogy dolgozom a könyvemen, miközben az agyamban pukkannak a stand up ötlet buborékok, a maradék szabadidőm pedig a családé. Tavaly október elején jött ki a Kutatás, nekem pedig mindig az október és december közötti tizenkét hét a legzsúfoltabb, így nem is az írást, hanem a könyvbemutatókat kellett kreatívan összeegyeztetnem az előadásokkal. Ennek koronaékszere a december 20-i estém volt. Aznapra három külsős, úgynevezett céges fellépés jött be. (ez cseppet sem normális szám, tekintve, hogy egy évben húsz szokott lenni kábé) Viszont addigra én már leszerveztem egy székesfehérvári olvasótalálkozót, így komoly bravúrnak érzem, hogy egyik megmérettetésről sem késtem többet tíz percnél, és mind a négy kaland jól sikerült. Megedződtem. Azóta meg se kottyan, ha egy soproni könyvbemutatót úgy sikerül összehoznom, hogy egy dupla Bödőcs esten két közönségbemelegítés között kiruccanok nyolc olvasónak negyven perces előadást tartani a könyvről. Amúgy tréfálok, mert megkottyan, de azért hihetetlenül élvezem, és két hét múlva Érden is ugyanez lesz a forgatókönyv, csak oda nem biztos, hogy eljönnek nyolcan.
Tematikájukat és hangulatukat tekintve szinte ég és föld a kettő, mégis mindkettőben ott vagy te magad is, a saját személyiséged. Hogyan sikerül ezt megoldanod?
Nem esik nehezemre megoldanom, mivel mindkettő teljesen önazonos. Egyrészt hajlamos vagyok a melankóliára, szeretek mélyre ásni és folyamatosan próbálom megfejteni, körülöttem mi is ez az egész, másrészt pedig mindig azt figyelem, mit lehet kifigurázni, igazából csak az érdekel, hogy miből lehet poént kreálni. Lételemem, hogy ökörködhessem. Így fér meg a kettő egymás mellett. Megkönnyebbülés számomra, hogy tíz év csak standuppolás után már nem csak ez a pólus dominál.
Tulajdonképpen hogy is fér meg egymás mellett a kettő? Mikor néznek rád ferdébb szemmel – mert őszintén, mindkettőre ferdén néznek azok, akiknek nem megszokott az ilyen kreatív munka -, amikor azt mondod, van két könyved, vagy amikor azt, hogy humorista vagy?
Már túl vagyok ezer fellépésen, de még mindig zavarba jövök, ha valaki humoristának hív. Még mindig azt érzem, hogy rá kell szolgálnom a titulusra. Az viszont tény, hogy most már tíz éve próbálok olyan nőket és férfiakat megnevettetni, akiket nem ismerek. Az is, hogy már írtam két könyvet. A többi mind szubjektív. Még sosem gondoltam abba bele, hogy valaki azért nézne rám ferde szemmel, mert kreatív munkát végzek, többnyire inkább azzal szembesülök, hogy egy olyan műfajban próbálok helyt állni, ahol az, hogy a mennybe megyek és az, hogy elbukok, ugyanúgy benne van a pakliban. Miközben az, hogy egy néző kedvel-e, kábé azon múlik, hogy szereti-e a kelkáposzta főzeléket vagy sem. Nyilvánvalóan muszáj megütni egy adott szintet, mert anélkül nem hívnak megint a tévébe vagy a rádióba vagy egy művelődési házba, de azon teljesen felesleges szorongani, hogy ki néz rám ferde szemmel. Egyébként pedig meggyőződésem, hogy ha sikerül összehoznom még néhány erősebb könyvet, akkor még a legvérmesebb gyűlölőimnek is be tudom bizonyítani, hogy félreismertek. (a második könyvem elolvasása után többen is jelezték már, hogy kellemesen csalódnak bennem)
Egy szkeptikusabb ember azt mondaná, a humorista és az írói élet nem fér meg egymás mellett, neked mégis sikerült összepasszoltatnod. Hogy sikerült ez? (Lehetne azt mondani, hogy egy személyiséged van a színpadon, megint egy másik otthon, a harmadk meg az, amelyik tollat ragad, vagy mindhárom „munkakörben“ ugyanúgy viselkedsz?)
A szkeptikusabb emberek véleményét képtelen vagyok komolyan venni. Amikor 2003 januárjában kiköltöztem Londonba, a szkeptikusabb emberek szerint néhány hét és hazakullogom. Ehhez képest 2003 októberében kineveztek egy londoni étterem kisfőnökének. A szkeptikusoktól 2010-ben folyamatosan azt hallottam, hogy a stand upnak nincs jövője Magyarországon, ehhez képest ma már százezrek járnak rendszeresen Dumaszínházba. Az összepasszoltatásban a legnehezebb az volt, hogy a Kutatás megjelenése után többször is úgy álltam színpadra, hogy meztelenül éreztem magam a nézők előtt. A könyv lapjain olyan szinten tárulkozok ki, ahogy egy stand up fellépésen sosem fogok. Nem tudom, mi az oka, de ez –az egyetlen zavaró mellékhatás– meglepően hamar elmúlt. Ráadásul amióta előbukkant az írói énem, hatalmas terhet vett le a stand upos énemről. A színpadi jelenlétbe egyetlen másodperc kihagyás sem fér bele, otthon szerencsére azért valamivel nyugisabb a helyzet.
