A férfi az öltöző mélyén egy széken ült. Kesztyűi még a kezén voltak, a nadrágja vérfoltokkal pettyezett volt, szeme alatt egyre dagadó sérülés díszelgett. A menedzsere lépett be az ajtón, felkavarva terem verejték- és lábszagú levegőjét.
– Gratulálok! Szép meccs volt, barátom – szólt bokszolójához, majd a kezében lévő pénzköteget lassan számolgatva sorolni kezdte a levonásokat. Mire a számolás végéhez ért, szinte alig maradt valamennyi a tekintélyes összegből.
– Most is ugyanoda – kérdezte.
A férfi fel sem pillantott, csak lassú bólintással adta tudtára főnökének a választ.
– Te tudod, fiam. Legyen, ahogy akarod – zárta, majd elindult kifelé az öltözőből. Kacsázó lépteiből hirtelen visszafordulva megkérdezte: – Akkor a jövő héten ugyanitt?
A férfi hosszasan nézte a szeméből csordogáló vért, amely lassan tócsává nőtt a cipője körül, majd rekedt hanggal megszólalt: – Mint mindig.
Lassan felemelte fejét, tekintetét a vele szemben álló férfi szemébe fűzte és így szólt: – Most is a legerősebbet. Hangja mennydörgésként töltötte be a szobát, tekintete pedig egyszerre volt fátyolos és mégis izzó.
– Számítanak rám – sóhajtotta.
A szobában hirtelen elhalkult, a kesztyűk monoton puffogása megszűnt, az edzők vezényszavai bennragadtak gazdáik torkában. Mindenki ismerte a férfi történetét. Borzongva gondoltak arra, hogy a férfi minden héten kiválasztja a legerősebb ellenfelet, nem törődve azzal, hogy egyetlen ütés véget vethet az életének. Neki már csak ez maradt. Napközben a mólónál dolgozott, esténként a rakpart egyik sötét sarkában meghúzódó bokszteremben ütötte a zsákot, amíg csak lábon tudott maradni. Mindenki tudta, hogy
valami hajtja, a múlt egy sötét árnya nem hagyja nyugodni. A vér már csak lassan csöpögött a férfi szeme feletti szakadásból. Behunyta szemét, gondolatban máshol járt. Újra átélte a múltat. Látta, ahogy szegényesen berendezett szobájában levelet írt a
kedvesének, majd vette szakadt kabátját és halkan kiosont a házból. A férfi tudta, hogy utoljára látja kedvesét. A városi szökőkút mellett találkoztak, majd a tér végben elterülő parkban sétáltak kézen fogva. A férfi megállt, majd a nőt maga felé fordítva megsimogatta az arcát. Átadta a levelet, megcsókolta őt, majd örökre eltűnt az életéből.
Az ajtó hirtelen kitárult, a két ringsegéd egy félig ájult fekete bokszolót fektetett a gyúrópadra. Komótosan eligazgatták az izmost férfit, majd otthagyták a saját vérében feküdve. A férfi feldagadt szemét kitárva feküdt a keskeny asztalon, szájon át szürcsölte a terem dohos levegőjét, összetört bordái minden lélegzetvételnél nyögésre kényszerítették. Összetört orrában lassan megalvad a vér, arcából azonban szakadatlan szivárgott a padlóra.
A fekete bokszoló felnézett a férfira és alig hallhatóan megkérdezte: – Te vagy az ember, aki nem fél a haláltól? Lassan ülő helyzetbe tornázta magát, fájdalomtól eltorzult arca barátsággal fordult a mellette ülő felé.
– Nem a te hibád, nem tudhattad.
A férfi lehúzta szétzúzott kezeiről a kesztyűket, magára terítette a kabátját és elindult kifelé a szobából. Egy pillanatra megállt, hátra sem nézve odavetette: – Vasárnap te leszel az ellenfelem.
