Ült. Csak úgy. Egyszerűen csak ott volt. Nem lepett meg különösebben, elvégre a nagy dolgok már csak ilyenek. Ott vannak. Hol? Ott.
Leültem mellé. Ő rám sem nézett, bár én reménykedni se mertem ilyenben, szóval nem érintett meg.
Ültünk és néztünk a semmibe.
„Esik”- nézett fel, aztán csak úgy maradt, felfelé fordított arccal.
Szép volt, ahogy fürkészte a fellegeket. Megmondani én nem tudnám, hogy miért.
Ha művész lennék, én csak ilyen helyzetben örökítenék meg bármit is, mint ahogy ő ül itt. Megtörve és mégis valami nagy jóban reménykedve. Figyelve.
„Ennyire különleges lenne? Különleges ez egyáltalán?”- tettem fel magamnak a kérdést, miközben figyeltem, hogyan csöpög le a víz a ruhája széléről a földre.Csak bámulni tudtam. Megbabonázott.
„Különleges” – dobbant meg bennem valami.
Ő pedig csak figyelte az egeket. Nem tudom, mit lát odafenn, vagy hogy miért van értelme ilyen sokáig bámulni azt a valamit.
Én is felnéztem. A szemembe hullott az eső. Amúgy sem láttam semmit.
Mire vár hát? Vár egyáltalán? De mi az amire így figyel?
Emlékezik? Csodát remél?
Ez csacsiság. Nem ezt vártam tőle.
„Milyen naiv vagy” – mosolyodtam el és fel is keltem mellőle.
Otthagytam. De nem hagyott nyugodni.
Forrás: kaposvar.hu
Másnap újra kimentem hozzá. Ugyanott ült.
Megtörve, mégis valami szépet remélve. Aznap tovább maradtam ott vele az esőben. Magam se tudtam miért, de ott kellett lennem vele. Csak ültünk és vártuk a csodákat.
Gyengén, de mégis úgy, hogy tudtuk: mi nem adjuk fel.
Azóta is leülök néha mellé néha. Reménykedni.
