A megmaradt bor az üveg fenekén, kiloccsant kávéfoltok az asztalon, lehullott őszi levelek az aszfalton. Mind egy-egy pillanat, egy-egy emlék, egy-egy érzés. Átéljük ezeket, mégsem álltunk meg egy pillanatra sem, hogy kiélvezzük ezeket a pillanatokat. Pedig kellett volna, s kellene, amíg még lehet.
Élnünk kellett volna, amikor gyerekként a kis utcákon rohangáltunk, még annyira gondtalanul. Amikor sötétedéskor kicsit gyorsabban szaladtunk haza, nehogy elkapjanak a sötétben rejtőzködő mumusok. De minden egyes alkalommal újra és újra kimentünk játszani, elhitetve magunkkal, hogy örökre gyerekek tudunk maradni. Akkor még nem is sejtettük, hogy egy nap majd felnövünk, s a játékok hirtelen valóságosak lesznek. Talán túlságosan valóságosak.
Élnünk kellett volna az első koncerten, amire elmentünk. Amikor torkunk szakadtából énekeltünk, ereinkben éreztük a zenét. És amikor meghallottuk a kedvenc számunk dallamát, úgy kiabáltunk, hogy az előadó biztosan meghallott minket. Nem foglalkoztunk azzal, hogy másnapra elmehet a hangunk. Csupán élveztük és olyan jól éreztük magunkat.
Élnünk kellett volna azon a nyári estén, amikor az esőben táncoltunk. Amikor hirtelen jött a zápor, de minket mégse zavart. Csak álltunk az út szélén, kéz a kézben, fülhallgatóval a fülünkben, valamiféle fura keringőt táncolva. Még mi magunk se voltunk biztosak benne, hogy mi is az a tánc, de a miénk volt, s semmire se cseréltük volna el semmire sem. Hosszú órákig csak forogtunk egymás karjaiban, teljesen szétázva, megfázva. Hazaérve meg begyújtottunk a kandallóba, s a tűz lágy fényében figyeltem arcod, ahogy lassan álomba szenderül.
Élnünk kellett volna akkor, amikor bort kortyolgattunk a naplementét csodálva. Ha akarnám se tudnám megmondani, hogy milyen bor volt az, viszont abban biztos vagyok, hogy sokkal édesebb volt, mint máskor. Mégse zavart minket. Először csak csendben ültünk, figyeltük a tájat, az égen megjelenő fényeket, majd mesélni kezdtél az életedről, az álmaidról, céljaidról. Ahogy egyre jobban és jobban megismertem azt az embert, aki vagy, egyre több és több színt fedeztem fel rajtad, mígnem a végére, olyan lettél te is, mint a naplemente.
Élnünk kellett volna az első közös Karácsonyunkkor. Életünkben először töltöttük együtt az ünnepeket kettesben, távol a szüleinktől. Egész nap pizsamában feküdtünk, béna sorozatokat néztünk a tévében. Mégis olyan emlékeket teremtettünk, amiket nem olyan egyszerű kitörölni. Csak ketten ettünk a vacsorából, kora este ágyba bújtunk, csendben figyeltük, ahogy hull a hó az ablakon keresztül. Ünnepeltük a csendet, ünnepeltünk magunkat.
Élnünk kellett volna, amikor a rossz vonatra szálltunk fel. Amikor megharagudtál rám, mert én voltam a hibás, hogy egy teljesen másik városban kötöttünk ki. Viszont adtunk neki egy esélyt, ott maradtunk, s talán egész életünk legizgalmasabb kirándulása lett. Ott ismertük meg legjobb barátainkat, s talán nem mered bevallani még magadnak se, de valahogy mélyen biztosan örülsz neki, hogy rossz vonatra másztunk fel.
Élnünk kellett volna, s talán mégse tettük. Csak rettegtünk csendesen a jövőtől, az emberek szavaitól, a bizonytalanságtól. Olyan életet éltünk, amikre mások vágynak, mégse tudtuk maximálisan kiélvezni. Csak éltünk, utaztunk, táncoltunk az esőben, a naplementét figyeltük egy borospoharan keresztül, s kicsit olyan volt, mintha nem is ez lenne a valóságunk.
Csodásabbnál csodásabb pillanatokat élünk meg, mégse merjük teljesen kiélvezni őket. Miért?
Kiemelt kép: http://melanycamping.newsalertpro.ru
