Egy doboz szeretet. Két csomag irigység. Egy dekagramm kedvesség. Egy csipet félelem. Két pohár izgalom. Három evőkanál bujaság.
Az ember mindig akkor a legokosabb, ha a másik életéről van szó. Ha az ő érdekeit, és bukását kell nézni és orvosolni, egyből Freud szólal meg a kacskaringós agytekervényei közül. A megoldások és tanácsok egy röpke két perc alatt szerzett, légből kapott diploma mögül vánszorognak ki a nagyérdemű elé. És, hogy ez kinek jó?
Neked, mert a problémád meg lett oldva. Neki, mert oly büszke most magára hogy a képzeltbeli Nobel-díj már ott csücsül a kandalló tetején és unalmában azt tisztogatja.
Amikor az összetevőket gondosan és megfelelő sorrendben összekavarod, nagy meglepetésedre egy finom sütemény lesz a végeredmény. Ha a gondolataidba merülve egy nap eltévedsz és próbálsz onnan kitalálni, nem meglepő módon sírás lesz a vége.
Az ösztönök hajtják az embert. Vagy rájössz a helyes megoldásra, – ami veled született – vagy megtanulod, használni a megfelelő egyenletet. Vagy az egészhez fikarcnyit sem konyítasz és bele esel az útvesztőbe.
Gondolok itt a múltra. A gyerekkor szép és gondmentes. A játék az élettel, a homokozóban, nem megterhelő. Nem lóg a gyerek feje felett egy hurok, nincs határidő, nincsenek golyók a tárban; és még senki nem kiáltott orosz rulett után.
Csak egy rózsaszín póni van a kézben. Egy G.I.Joe figura. A homoklapát. És egy mosoly a szájon.
Ha a megfelelő összetevők a helyén vannak, kisül belőle valami jó. Azt hiszem, ezt kéne mondani a gyereknek, amikor megkérdezi, „anya, hogy készül a kisbaba?”.
Az én összetevőim valahol elkavarodhattak annak idején.
Vagy csak valami, valami nagy beszippantotta a gyerekkorom. Ami olyan hatalmas volt, hogy nem hagyott maga után mást, csak tizenkét töltényhüvelyt és egy receptet, ahhoz az Élethez, amit mindig is élni akartam.
A kurzorom elkezdett villogni és elkezdődött a játék. Folyamatosan csak kevertem az összetevőket, de folyton a rossz sorrendben. Nem győztem kortyolni azt a kotyvalékot, ami mindannyiszor félresikerült. Míg egy nap letettem a papírt. Az összes hozzávalót az asztalra borítottam, letakartam egy nagy ruhával és rájuk se néztem napokig.
Amiről beszélek, az a küzdelem. A küzdelem az élet után, ami után úgy vágysz és sóvárogsz, de mivel a harmadik kategóriába tartozol, nem konyítasz hozzá egy cseppet sem. Az a harc, ami akkor születik meg a kezeid alatt, amikor megpróbálod, annak ellenére is, hogy tisztában vagy a következménnyel, hogy lehet nem is fog sikerülni.
És amíg nyomsz magadban egy szünetet. Csak zabálod a süteményt, és liter számra iszod a teát nem törődve semmivel. A szíved elkezd hinni abban, hogy lesz ennél jobb. A lelked mélyén elkezd mozogni egy apró összetevő, amit mindig elfelejtettél belerakni abba a gonosz receptbe. Azaz összetevő, ami egy napon bevonzotta azt az okos embert, aki összekutyulta neked az élet „csodafinom” süteményét.
Azt hiszem, csak hit kérdése az egész.
