Mostanság sokat gondolkoztam azon, vajon elég intelligencia szinttel rendelkezem-e. Ha elém tennének egy másodfokú egyenletet, meg tudnám oldani? Természetesen nem. Ebből a gondolatmenetből pedig megfogant bennem egy terv. Egy olyan terv, amivel kicsit továbbképzem magam. Meglepő módon az agyam elkezdte szomjazni a tudást. És miért is jó ez nekem? Máris mondom:
Had meséljek egy kicsit Nektek a nagymamámról. Nem főz jól, a rántott húsa tulajdonképpen ehetetlen, az édesség nála egyetlen dologban merült ki: sült sütőtök. Ennyi, kész, slussz. Sosem volt ölelgetős, „egyél még kisangyalom!” -féle mama. Egy dologban viszont verhetetlen. Neki olyanja, van, ami minden sütinél hasznosabb: a tudás. Akárhányszor mentünk látogatóba, előre rettegtem, hogy már megint mivel fog traktálni a mama. Ex-történelem- és orosztanár lévén el tudjátok képzelni, milyen érzés volt a Tom és Jerry helyett II. Lajos történetét hallgatni. Nem volt kellemes, hisz soha nem volt bennem motiváció, hogy többet tudjak annál, mint amit tudok. Falra hányt borsó volt nekem minden, amit a mama próbált belém nevelni. Így aztán kamaszként nem én voltam a kedvenc unoka. Aztán nem is olyan régen azt vettem észre, hogy mikor a mama a család többi tagjával diskurál, minden témához hozzá tudott szólni valamit, amitől a beszélgetés csak ment tovább. Ebből adódóan, ha valaki tudni akart valamit, a család egyöntetűen megkérdezte a mamát. Régebben nem, mai fejjel azonban irigylem a tudását, és bosszankodom, hogy akkor régen miért is nem volt velem erőszakosabb, hiszen, ha fele annyi tudásom lenne, mint neki, soha nem kéne aggódnom amiatt, hogy elég IQ-m van-e.
www.unsplash.com
Eltökéltem hát, hogy behozom a lemaradást. Büszkévé akarom tenni, hogy tudja, nem volt hiábavaló, hogy úgy ösztökélt, és hát nehogy már mások azt gondolják, hogy örökbe fogadtak. Speciális tervet eszeltem ki. Szépen sorban haladok előre. Elsőre csak úgy bekapcsoltam a kedvenc ismeretterjesztő csatornámat, és majd’ egész nap azt néztem. El akartam dönteni, hogy melyik témát akarom először is átvesézni. A világegyetem mellett döntöttem. A dolog pedig működött, mert onnantól kezdve, mást sem csináltam, mint a témához kapcsolódó oldalakat, könyveket és filmeket nézegettem. Napról napra úgy éreztem, hogy csapnivaló bolond voltam földrajz órán, amiért nem figyeltem oda a tanárra. Ennyi érdekesség, amik belibbentek a fülembe, aztán meg szép lassan ki. Most, hogy akarom tudni, persze teljesen más tészta. Ki gondolta volna, hogy a világegyetem tényleg ilyen felfoghatatlanul csodálatos? Aztán következett egy kis természetismeret. Sziklevél, egynyári, kétnyári.. Na, és kinek sikerült magról levendulát nevelnie? Hát nekem. És kinek az erkélyén fog nyáron illatozni? Hát a mamáén. A következő állomás a művészet. Szeretném érteni, miről is beszél a nagybátyám, amikor Monet ecsetkezelését firtatja.
„Az agy százszobás kastély, amiből csak két szobát fűtünk.” /Bödőcs Tibor/
Hogy mire is akarok kilyukadni? Arra, hogy én is, mint sokan mások, a lázadó kamaszkor után elfelejtenek tanulni. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer eljutok oda, hogy magamtól akarom tudni, hogy mi a fenét is csinált ez a II. Lajos a Csele patakban, mert tuti, hogy nem horgászott. Ne értsetek félre, nem a nagyképű okoskodó sznob akarok lenni, egyszerűen csak olyan feleség, anya, nagymama és barát, akit az eszéért is szeretnek. Meg aztán sokkal több sikerélményem van, mint eddig bármikor. Ha pedig szeretjük a sikert, akkor bizony kihívásokat kell magunknak gyártani. Annyi csodaszép és érdekes dolog van, amit még nem láttam, vagy nem hallottam róla, miért vegyem ezt el magamtól?
A célom, hogy annak a százszobás kastélynak legalább a felét befűthessem. Akkor már elégedett leszek, hisz igaz a mondás, miszerint halálunkig tanulunk. És bizony egész jó úton haladok, mert megkaptam a legnagyobb dicséretet, amit a nagymamám szájából valaha is hallottam: „Te mindig ilyen okos gyerek voltál?” Nevezzetek nyugodtan strébernek, de higgyétek el nekem, marha jó érzés.
Kiemelt kép: www.pinterest.com
