Hétköznapi vallomás

Csak átlagos, semmi más.
Egy lány, akiben semmi különleges nincs. Csak olyan, mint bárki más.

Akinek a haja soha nem áll tökéletesen – csak talán elviselhetően maximum 3 percig, amíg ki nem lép a lakás ajtaján. Az, akinek nap, mint nap festéket kell tennie arcára, hogy eltakarja fáradt szemeit és reggelente azt a pólót veszi fel, ami épp a kezébe akad, mert képtelen olyan korán kelni, hogy még a ruháját is kiválogassa, egyiket a másikhoz igazítsa.
Az a lány, aki nyomja az ajtót, ha az van ráírva, hogy húzni kell, és aki hetente egyszer biztos, hogy leönti magát kávéval. A saját lábában is képes néha elesni, és olykor azt se tudja merre szaladjon, mert annyi mindent vállal magára, hogy nem tudja beosztani az idejét. Aki már három termoszbögrét vett, de még egyikkel se volt szerencséje – mert az ugye törvényszerű, hogy mindig mindenből minden kifolyik.
Akinek esténként soha nem jön szemére az álom, és a 3-4 óra éber-alvás után alig tud kimászni az ágyból. Hiába a 76 szundi. Aki havonta egyszer biztos, hogy elalszik, 10 perc alatt készül el és fut a busz után – persze ilyenkor azt sem tudja mit vett fel és még tükörbe nézni se mer. Kócos, sápadt és karikásak a szemei.

Aki nem szereti a mazsolát, télen két zoknit hord, és kakaót is úgy csinál, hogy a port kiborítja a tartó fedelébe és onnan kanalazza a bögrébe. Aki fordítva eszi a szendvicset, és a paprikás krumplihoz kecsapot tesz. Aki rosszul van az ananász illatától is, de mégis van egy konzerv a hűtőjében, hogy egy új esélyt adjon neki – mert az mindig mindenkinek jár. Aki megeszi a pizza szélét, és a sütis tálból gyerekkora óta ujjal kiszedi az utolsó csepp tésztát, hogy kóstolgathassa nyersen is. Aki képtelen egy főre főzni. Aki otthon két számmal nagyobb férfi flanelinget hord, csak mert szereti. Valaki, aki nem tudja fejben tartani a születésnapokat. Télen-nyáron százas csomag zsebkendővel jár, mert vagy az allergia, vagy a megfázás kínozza. A lány, aki szereti a puha zoknikat és takarókat, és néha egy kedves szóval nagyobb örömet lehet neki okozni, mint bármi mással.
Valaki, akinek nincsenek nagy igényei, nem vágyik semmiféle nagyzolásra.

Aki rengeteget beszél, de ha kell, akkor igazi hallgatóság. Aki soha nem adja fel – még akkor sem, amikor már mindenki más elfáradt. Ő végigvívja a csatát.
Másokon bármikor segít, de önmagára sajnálja az energiát. Az az ember, aki a közvetlenségét szinte ingyen adja, de mégis lakat alá zárja valódi világát. Maszkot láttat, hogy gyengesége titok maradjon, és csak akkor néz szembe a fájdalommal mikor az egész napos robot után belép lakása ajtaján.
Csak akkor engedi meg magának, hogy ami a szívében van fájjon és égessen, ha már egyedül van, senki se látja. Gyűlöl csalódást okozni. Nem tudja elviselni, ha azt hiszik gyenge, vagy szomorú. Akinek minden egyes nap kihívás, ha épp nehezebb napjait éli. Mindig úgy tesz, mintha nem lenne semmi gondja, véka alá rejti belső csatáját. Bár, hazudnék ha azt mondanám, hogy mindig megy neki.
De mindezek ellenére képes őt boldoggá tenni a napsütés, egy ingyen kapott mosoly, vagy az, ha érzi, hogy talán egy kicsit ő is lehet fontos.

Ő az, akin nem látod ha átsírt egy egész éjszakát. Róla mindig azt hiszik, hogy boldog.
De igazából fogalma sincs arról, hogy mi az igazi boldogság, és még sose érezte milyen az, ha teljes odaadással szeretik. Akinek a szívét már ezerszer törték szilánkosra, de mégis mert hinni. Az a lány, aki soha többé nem akar igazán szeretni, mert fél, hogy megint nem marad más csak az üresség. Abban sem hisz, hogy valaha, valamiben jó volt. Vagy akár csak épphogy elég tudott lenni.
Valaki, aki mások előtt képes félretenni összes fájdalmát és sérelmét, csak az adott pillanatnak él.
Akivel történhet bármi, nem riad meg, mert tudja, hogy ha kell – a jég hátán is megél.

Csak ennyi, semmi több.
Semmi különleges szívszorító történet, semmi képzelgés vagy varázslat.
Csak kérdések és válaszok. Nem különc, egyszerű és átlagos – olyan mint bárki más.
Nem volt ez sem más, csak egy hétköznapi vallomás.