Sok-sok évvel ezelőtt egy pillangó szállt a kezemre.
Ámulattal néztem szépségét.
Tündöklő kékjének ragyogását.
Szárnyának rebbenése együtt mozgott szívem dobbanásával.
Fájdalmasan szép pillanat volt.
Együtt ültünk a sziklán, a patak szélén.
A jövőtől nem félvén.
A jövőtől, mely számukra nem íródott meg.
A jelen az, amibe tudtunk kapaszkodni.
A jelen foglyai voltunk, de nem bántuk.
Akkor nem bántuk, mert egy buborékban éltünk.
Ketten.
Ketten, ahol se egy másik ember, se egy másik pillangó.
Olykor kipukkadt a buborék és a lepke azonnal elszállt.
Én csak néztem verdeső szárnyait, ahogy eltűnik a perifériából.
Éreztem, ahogy a szívem darabokra törik.
Sok pillangóval találkoztam, de egy sem volt olyan kivételes, mint ő.
Majd egy napon visszajött.
Ugyanúgy leszállt a kezemre és megigézett.
Az érzés-cunami azonnal letaglózott.
Ugyanúgy szerettem azt a pillangót, mint sok-sok évvel ezelőtt.
Van, ami nem változik.
A sors könyvében a jövőnk lapjai üresek.
A múlt sorait olvashatjuk el újra és újra.
Nem tudom emberré varázsolni,
Örökre pillangó marad.
Az én lepkém.
Örökre.
Írta: Holdosi Dóra
Kiemelt kép: WallpaperSafari
