Philip K. Dick látnok és író, a sci-fi zsánerének egyik ikonikus alakja. Sokszor írtunk már itt a magazinnál is a könyveiről, ma az idén az Agave Könyvek által újrakiadott Már megint felfedezők c. novelláskötete került terítékre. A könyvben a szerzőnek 14 története olvasható, főként a régebbi írásai közül, ezért ez a gyűjtemény hangulatban jobban idézi a Jones kezében a világ, vagy a Jövő orvosa regényeit, mint későbbi alkotásait.
A novelláskötetekről mindig nehéz összefogóan, általánosítva írni, ezért inkább kiemelnék pár olyan novellát, amely nagy hatást gyakorolt rám. Kezdjük példának okáért a Nulla-T-vel, amely a végletekig kifordítja a pszichológiai és fizikai szakzsargont, és bemutatja, mivé válna a föld, ha egy csoportnyi, szemernyi érzelmet sem mutató, konkrétan pszichopata ember uralná a bolygót és kísérleti terepként fogná fel az egész univerzumot. Az eleje ígéretesen indult, utána kissé elnagyolttá vált a történet, de a mondanivalója mindenképp megfogott.
– A paranoiát mindig mentális betegségnek tartották, pedig nem az! A kapcsolat a valósággal nem szakad meg, éppen ellenkezőleg, a paranoiás közvetlen kapcsolatba kerül a valósággal. Tökéletes empirista. Nem húzzák le etikai és erkölcsi-kulturális gátlások. A paranoiás olyannak látja a dolgokat, amilyenek. Valójában egyedül ő a normális.
A pszí, és főleg a prekog emberek hatalmáról és elnyomásáról szóló Tehetségek világa is tetszett, amely akár az X-Men képregények és filmek eredete is lehetne:
Az antipszí faktor az egyensúly természetes helyreállítása. Az egyik rovar megtanul repülni, mire a másik megtanul hálót szőni, hogy elkapja. Ez ugyanaz, mintha nem is repülne? A kagylók kemény páncélt fejlesztettek ki védelem gyanánt, ezért a madár felemeli a magasba, és onnét dobja le a kőre. Bizonyos értelemben te a pszíken élősködsz, akik meg a normokon. Vagyis a normok barátja vagy. Egyensúly, teljes kör: ragadozó és áldozat. Örök rendszer, amin szerintem nem lehet jobbítani.
A köznép áltatásáról és kondicionálásáról szóló írás, A Xancy-profil is elnyerte a tetszésem, amely akár egy szociálpszichológiai tanulmányként is megállná a helyét.
Az emberek csak álltak a képernyő körül, és emésztették a hallottakat, egyik szót a másik után. Talán most moccan meg bennük először a radikálisan új gondolat: minden embernek lehet saját értékrendje, saját életmódja. Hogy nem bűn, ha mindenki másban hisz, mást élvez, és más dolgokat tart helyesnek és követendőnek.
Végül a kedvencem Az előemberek c. novella lett, amelyben egy olyan világot láthatunk, amelyben a túlnépesedett földön úgy próbálják csökkenteni az emberek számát, hogy postpartum abortuszokat vezetnek be, tehát olyan jogi szabályzást, amely kimondja, hogy nem számít gyilkosságban az, ha olyan emberi lényeket ölnek meg, akinek nincs lelke. És a lélek megjelenését 12 évre tették. Úgy fogdossák be a gyerekeket, mint a kóbor állatokat, és a legdurvább az egészben, hogy a mai gyermekvédelmi helyzetet is eszembe jutotta a történet. Kísérteties és szomorú.
Miért van az, hogy minél tehetetlenebb valami, az emberek annál könnyebben kinyírják? A baba a méhben, az eredeti abortusz, „prepartumok” vagy „előszemélyek”, ahogy ma nevezik. Hogyan tudnák megvédeni magukat? Kiszól az érdekükben?
A novellákat, ahogy a Dick írásokat általában, tömör, lényegre törő és találó mondatok meg erős társadalomkritikai álláspont, olykor szatírása illő jelenetek tűzdelik. A művek színvonala változó, nem üt olyan nagyot, mint például az Elektronikus álmok, érződik, hogy egyes írások még az 1950-60-as években íródtak az író pályájának elején, de több olyan darab is akad közöttük, amiért megéri olvasni. Időutazás, szélsőséges társadalmi és jogi rendeletek, különleges erővel bíró mutánsok és idegen fajok, mindent megkapunk, amely szükséges egy szórakoztató tudományos-fantasztikus kötethez.
Ha tetszett, a könyvről az alábbi linkeket tudhatsz meg többet:
