Arcátlanul csapjuk egymás arcába
az oda nem illő szavakat.
Neon fényben dideregve várjuk
mikor ér utol a virradat.
Kutyaugatásban ismerős
dallamot kutatunk.
S szívünk templomában térdepelve várjuk,
mikor szól már végre
a rádióban a mi dalunk.
Esőben állva, száraz szikkadó
tegnapi rügyeket fakasztanánk.
Az egyszeri eltáncolt csizmáinkat,
kabátként a fogasra akasztanánk.
Lelketlen szavakkal magyarázunk,
Megidézhetetlen, ünnepi meghitt csendeket.
Gyertyát gyújtunk néhanap,
hogy a lángban semmisüljenek meg,
a kimondatlanul maradt,
sötét, sosemvolt szavak…
Aztán egy napsütésben úszó holdfényes,
tegnap még csillagokat gyújtogató éjszakán,
mikor lelkünkbe lyukat hasít a nap,
számot vetünk, mi az, ami itt maradt.?
Mit adtunk?
Akkor majd tőrként hasítanak
véres sebeket a bordáink alatt,
a szépen fogalmazott
latolgató gondolatok szavak…
Mert mi mindig akartunk és adtunk
csak
az életünk az, amit éppen kihagytunk…
Írta: Pászka Emőke
Kiemelt kép: pinterest
