Anya mindig azt mondta neki, hogy ne játsszon a tűzzel. Sosem értette meg a hő varázsát. Sosem értette meg, hogy ez a hő a szívéből jött, nem a gyufából. Csak ő értette meg ezt, mióta gyufákkal, nagyítóüveg lencsékkel és öngyújtókkal játszott.
Apu megértette őt, bár utálta a tűz iránti rajongását. Azt mondta, hogy ez nem normális dolog, hogy abba kell hagynia a játékot a tűzzel. Tudja, hogy meleg és gyönyörű látvány, de ugyanakkor nagyon veszélyes is, és egyszer még bajt okoz vele. Meghallgatta, de a szavak szinte elporladtak a fülében, majd szitáló hamuként váltak semmivé. Nem számított az intelem. Egyik sem. Csak az, hogy Apu megérti őt. Igaz, csak egy kicsit.
Élénken emlékezett az utolsó alkalomra, amikor ezzel a csodálatos, ám halálos jelenséggel játszott. Kilenc évvel ezelőtt történt, amikor még csak hét éves volt. Ő és Apu sátorozni mentek a közeli erdőbe, hogy elmélyítsék az apa-fiú köteléket, amiről Anya annyit beszélt. Anya azt mondta, hogy ez hasznos lesz mindkettőjüknek, és ő ezt elhitte, még akkor is, ha Apu nem kifejezetten kereste egyikük társaságát sem a válás óta. Azt mondták, hogy ez nem az ő hibája, hogy ez csak a kettejük ügye és mind a ketten nagyon szeretik őt, a helyzettől függetlenül. Neki nem kell semmitől sem félnie.
De ő ezt nem hitte el. Apunak szédítő sebességgel lett új családja. Új Felesége és egy új, borzalmas gyereke is. Sosem szerette a féltestvérét. Ronda volt, ráncos, élénkrózsaszín és hangos. Nem érdeklődött olyan fontos dolgok iránt, mint a Minecraft vagy a LEGOzás, egész nap csak evett, aludt és kakilt. Semmi haszna nem volt, mégis mindennél jobban körül dongták őt. Apu és az Új Feleség is. Visszataszító lény volt. Egy ronda kismalac.
Egyik nap szerette volna ő is tartani a kishúgát. Ezen a napon minden szép volt. Kapott egy csillogó, vadonatúj biciklit, az Új Feleség a kedvencét főzte ebédre, és emiatt még a kishúga sem tűnt annyira borzalmasnak. Úgy döntött, ad neki egy esélyt. Ki tudja? Talán még szeretni is fogja, hiszen ez egy szép nap. Ma bármi megtörténhet.
Apu pedig… Apu pedig nagyon büszke volt! Azt mondta, hogy tudta ő, hogy igazi kis úriember és remek nagytestvér az ő fiacskája. Apu büszke volt. Ő pedig mindennél jobban vágyott erre az elismerése.
Minden jól ment, egészen addig, amíg a kezében nem tartotta a babát. Elkezdett sírni. Nem is sírás volt ez, hanem egy pokoli sivítás, mely megállíthatatlanul tört fel nedves ínyű, fogatlan szájból. Belenézett a kishúga szemébe, és egyszerre öntötte el a felismerés: fel akarja gyújtani. Most Apu nem lesz büszke rá! Le fogja szidni! Minden hiába, mert ez a kismalac visít, mintha forró késsel nyúznák!
Minden egyes gyötrő, haraggal teli másodperc gyengített az alapból vékony karjain és a vágy, hogy szeresse a kishúgát, teljesen szertefoszlott. Nem küzdött tovább a karja remegésével. Maradék erejével megfeszítette apró izmait és ledobta a földre a pólyába csomagolt átkot. Apu üvöltött, az Új Feleség meg sikítozott, mint egy megtébolyodott. Senki sem értett őt meg. Még Apu sem.
A kemping nagyszerű lehetőség volt, hogy Apuval együtt tudjon tölteni egy kis időt. Az egyetlen hátulütője a dolognak az volt, hogy a kismalac is jött velük. Az Új Feleség megbetegedett, és Apu úgy döntött, leveszi a terhet a válláról azzal, hogy mindkettőjüket elviszi egy napra.
Felállították a sátrat egy szép, nyílt tisztáson, melyet hosszú, kecses törzsű nyírfák szegélyeztek. A fák kérgei fehérek voltak, mint a homok. Látott már ilyen fát a Minecraftban, majd megemlíti Apunak. Biztosan érdekelni fogja. Biztosan, hiszen most lesz ideje mesélni neki mindenről, amiről eddig nem volt alkalma! Hogy mennyire csúcsszuper az új bicikli. Hogy mennyire menő az a videójáték, amit kapott karácsonyra. Hogy mennyire vicces a tanárnéni az iskolában, aki állandóan csuklik, miközben felolvas a könyvből. Mindennél jobban szeretett volna beszélni ezekről Apuval.
Mielőtt azonban szóra nyithatta volna a száját, Apu kezdetett el beszélni. Természetesen a kismalacról, aki békésen aludt a hordozószékben. Keze önkéntelenül ökölbe szorult, amint meghallotta, hogy kiről van szó. Aztán Apu belefogott a beszédbe. Hogy szeretnie kell a kishúgát, mert a testvére. Hogy nem szabad bántania őt, mert még kicsi és törékeny. Hogy ártatlan és szeretnivaló. Hogy ő nem viselkedhet így náluk, sőt, sehol máshol sem. Hogy Apu még életében nem volt miatta ennyire szomorú és csalódott. Hogy Apu szégyellte akkor, hogy ilyen a fia.
Hogy ő egy kis rohadék.
Az utolsó mondat megkövül a fejében. Rohadék. Ha ő egy kis rohadék, akkor megtehet bármit. Játszhat a tűzzel! Ledobhatja a kishúgát a földre! Rá is taposhat! Hiszen a rohadékok, azok rossz dolgokat csinálnak. Akkor miért ne tehetne rossz dolgokat ő is?
Később Apu elment gyújtóst szerezni az esti tűzhöz. Egyedül hagyta őt a babával. Csak néhány percig kell rá vigyáznod, mondta Apu. De miért vigyázzon rá? Ő egy rohadék. Mostantól azt tehet, amit csak akar!
Apu a sátorban hagyta a túrázó táskáját is. Látta, hogy egy nagyon értékes kincs lapul az egyik zsebében, és remélte, hogy Apu azt nem vitte magával. Kinyitotta a zsebet, majd egyből megtalálta, amit keresett. Egy élénklila öngyújtót. Játszani kezdett vele. Felkattintotta, majd eloltotta. A kismalac hatalmas szemekkel és még nagyobb kacagásokkal figyelte a mutatványt. A kis lángocska elképesztően gyönyörű volt. Érezni, látni, szagolni. Maga volt a gyönyör!
Felvett egy ágat a földről. Vékony kis gally volt, de száraz. Ez csak játék. Semmi komoly. És a kismalac is élvezni. Miért ne? Még talán Apu is büszke lesz rá, amiért szórakoztatja a babát.
A tűz szélsebesen nyalta fel az apró gallyat.
Minden olyan gyorsan történt…
Megégette az ujját. Fájt, ezért felszisszent, majd eldobta a gallyat. A hordozószékre esett.
Minden olyan gyorsan történt…
A baba elkezdett sírni. A tűz gyorsabban terjedt, mint ahogyan a kis rohadék számított volna rá. Apu sehol sem volt.
Minden olyan gyorsan történt…
Kifutott a sátorból hevesen zakatoló szívvel. A baba még benn volt. Szeretett volna segítségért kiáltani, de képtelen volt rá. Megbabonázta a tűz. Táncolt és csábosan tekergett a sátor körül, egyre magasabbra és magasabbra nyújtva kecses karjait. A baba éktelen visítása volt a halálos zene, amire a tűzalak egyre hevesebben táncolt. Ez volt a legcsodálatosabb dolog, amit valaha látott.
Minden olyan gyorsan történt…
Nem emlékszik már, hogy ezután mi történt. Nem emlékszik Apu arcára. Nem emlékszik Apu nem evilági üvöltésére. Nem emlékszik a skarlátvörösre égett kismalacra. Nem emlékszik semmire. Csak a tűzre. A tűzre, mely vad táncot járva, gonosz királynőként ölelte körbe a sátrat.
A tűzre, aki végre megértette őt úgy, ahogyan azelőtt még soha senki.
írta: Kerekes Anett kiemelt kép: pexels.com
