A vonat az orrom előtt futott ki a peronról. Szitkozódva fordultam el a vágányoktól. Minél előbb haza szerettem volna érni, de a kijelzőre pillantva elszállt minden reményem.
Huszonhét perc múlva jött a következő. Óriási…
Nem akartam fél órát a tűző napon várni, ezért körülnéztem, hátha találok egy árnyékos ülőhelyet. Észrevettem egy kis kávézót, előtte két asztal két székkel, hatalmas napernyőkkel felettük, és az egyik szék üres volt. Gyorsan odasiettem. Szemben egy idősödő férfi ült.
– Szabad ez a hely? – kérdeztem a székre mutatva.
– Csak tessék. Én éppen várok valakire, de nem hiszem, hogy túl hamar jönne.
Bólintottam, majd leültem. A gondolataim egyfolytában egy bizonyos személy körül forogtak. El kellett terelnem valahogy a figyelmem. Az asztal tőlem távol eső pontján prospektusokat pillantottam meg.
– Adna kérem egy prospektust?
A férfi eddig a távolba meredt, de most rám – legalábbis felém – emelte tekintetét. Különös volt, nem a szemembe nézett, hanem elbámult a fejem felett.
– Prospektust? Jobbra vagy balra?
Először nem értettem a kérdését, csak értetlenül bámultam. De hirtelen észrevettem, milyen furcsa a szeme, valahogy mintha ködös lenne. És azt is, ahogy a kezével próbálja feltérképezni az asztalt, végül a fehér botot az asztalnak támasztva…
– Ó, elnézést, nem vettem észre, hogy… – Össze-vissza hebegtem és fogalmam sem volt, hogy egyáltalán ki szabad-e ezt mondanom. – Szóval nem láttam. – Hát ez egyre kínosabb.
Szerencsére a férfi csak elnézően mosolygott.
– Ugyan, nem tesz semmit – mondta, majd ölébe ejtette a kezét.
Felálltam és magam vettem el a hirdetést. Azt hiszem az Adriára szervezett vonatútról volt benne szó, de nem tudtam rá figyelni, pár perc múlva egy nagy sóhajjal az asztalra dobtam. Töprengve tettem fel a kérdést a férfinak:
– Mi lenne, ha befejezném?
– Mégis mit? – kérdezte kíváncsian és olyan elégedettséggel, mintha már várta volna.
– Az ábrándozást, a reménykedést, a „holnap jóra fordul minden”-t. Mi lenne, ha nem álmodoznék róla, arról, hogy észrevesz? Hogy ír, hogy gondol rám, hogy esetleg ő is másként érez, csak fél lépni…
Mi lenne akkor?
A férfi nem válaszolt, nem is ezt vártam. Tulajdonképpen nem is tudtam miért zúdítom rá a problémámat.
– Ez javítana a helyzeten? Nem. Azt hiszem, nem. Még ha be is tudnám ezt az egészet fejezni, az semmit sem oldana meg.
– Miért nem? – kérdezte látszólag érdeklődve.
– Hogy miért nem? Nos, azért, mert ha nem lenne ő, ha nem ő róla ábrándoznék naphosszat, akkor előbb-utóbb találnék valaki mást. Talán jobbat, talán rosszabbat, nem számítana, mert annál a valakinél is ugyanannyi esélyem lenne, mint nála. Vagy még annyi sem.
Az idegen férfi elgondolkodott.
– Hiába, én ilyen vagyok. Mindig lesz valaki, aki után epekedni fogok, és aki nagy valószínűséggel nem fog hasonló érzéseket táplálni irántam. A fiúknak nem jönnek be az olyan lányok, mint én.
– Miért, milyen vagy te? – érdeklődött felvont szemöldökkel.
– Más. Más dolgok érdekelnek, és gyakran nem tudom megérteni a korosztályomat. Sokszor úgy érzem, rossz korba születtem, és ebben a világban nem tudok kiigazodni.
És mégis… Vágyom rá, hogy valaki megértsen.
Egy ideig csendben maradtam és magamban elmélkedtem.
– Mindegy. Felesleges ezen töprengenem. Azt sem tudom, hogy miért mondtam ezt el egy vadidegennek, csak… Jól esett kiadni.
Némán néztem a deresedő hajú férfit. Nem szólt egy szót sem, csak bámulta a messzeséget zavaros szürke szemeivel, mik bár már sohasem láthatták az aranyló Napot, mégis több bölcsesség lakozott bennük, mint száz világlátott emberében. Vártam, hogy megszólaljon, hogy mondjon valamit, akármit… De nem tette.
Mélyet sóhajtottam.
– Sajnálom, hogy pazaroltam az idejét.
Hátratoltam a székem és felálltam, indulni készültem. De ekkor a férfi megszólalt. A hangja távoli volt, mintha valahol nagyon messze járna, a múlt kusza rengetegében.
– Tudod, volt idő, amikor még láttam. Láttam felkelni a Napot Keleten, és lenyugodni Nyugaton. Láttam dühöngő tengert, melynek hatalmas, háborgó hullámai szétrobbannak a parti sziklákon. Láttam gyönyörű erdőket, fákat, miket nem tántorít vissza kő, homok, víz, nőnek, mert nőniük kell. Láttam égbe nyúló robosztus ormokat, miken nem fog az Idő vasfoga, büszkén tornyosulnak a fellegekig. Láttam vadakat egymásnak esni, dühöngeni és ölni, mert élni akartak. Láttam nyüzsgő nagyvárosokat rohanó emberekkel, láttam kicsiny falvakat tengernyi békével. Tavasz sarjadását, mikor megárad a folyó, s hömpölyögve visz magával mindent, mi útjába kerül, legyen az szikla, fa, vagy ember. Láttam őszi színekben pompázni a ligetet, lassan szenderedni, majd fehér lepellel betakaródzni. Láttam vadvirágos réteket, aranyló búzatáblát, az Anyaföld éltető lüktetését. Sok nemzet fiát és leányát, jó embereket és rosszakat. Gyönyörű hölgyeket kívül, s jóval kevesebbet belül. Igaz, becsületes ifjakat, és kegyetlen, zsarnok férgeket, kik nem érdemlik meg a „férfi” nevet.
A mai ember már nem lát. Csak néz. Vakok lettek mind. Vakabbak nálam. Közönyös szemmel bámulják ezt a világot, és közben nem veszik észre az apró csodákat, a természetet, az értékes, különleges embereket. Elsuhannak mellettük és fel sem fogják ésszel, mit szalasztanak el, mígnem egy nap eljön az idő, mikor már nem láthatják ezt a varázslatot.
Döbbenten álltam a kis kávézó előtt, és hirtelen nagyon örültem neki, hogy lekéstem a vonatom.
Csodálattal pillantottam erre a férfire.
– Kire vár most itt? – kérdeztem, miután ismét szóhoz tudtam jutni.
– A fiamra. Tegnap világra jött az unokám, és most elvisz, hogy láthassam – felelte büszke mosollyal, s az arca most sokkal fiatalabbnak tűnt.
– Ő meglátta a csodát? Az „értékes embert”?
A férfi már csak elégedett tekintettel, örömmel nyugtázta, hogy megértettem, mit szeretett volna mondani.
Közben befutott a vonatom. Sietve felkaptam a táskám és még egyszer megnéztem ezt az embert. Igazán.
– Ne pazarolja el az életét olyanra, aki vakságot tettet annak gyönyöreivel szemben! – mondta még búcsúszó gyanánt.
Mennem kellett. A vonat ablakán kihajolva még intettem egyet, és reméltem tudja, milyen hálás vagyok neki. Bár nem láthatta a köszönésemet. De talán nem is kellett. Tudta. És ez az ember, ez a világtalan ember többet láthatott a világból, mint bármelyikünk.
Mert visszaintett.
Kántor Csenge Virág
Kiemelt kép: unsplash.com, pinterest.com
