Mostanság sok olyan dolog történt velem, ami arra késztetett, hogy picit lenyugodjak. Leüljek és átgondoljam a dolgaimat. Hová tartok? Elégedett vagyok önmagammal? Ehhez hasonló kérdéseket tettem fel magamnak, nap, mint nap. Az eredmény: fejfájás.
Amikor sokadszorra is úgy tűnt, a sok gondolat a fejemben felrobbanni készül, úgy döntöttem, tartok egy esőnapot. Egy olyat, amikor legalább 12 órára kizárom a világot, és csak magamra figyelek. Mert hiába mondják sokan , hogy majd attól megnyugszom, ha délután olvasok egy kicsit, és kizárom a gondolatokat. Nem jött össze, hiszen minden oldalnál elgondolkoztam, hogy most éppen sikerült-e kizárnom a gondolatokat. Mint mikor elalvás előtt az ember azt számolgatja, hogy hány órát fog aludni. Semmilyen hasznomra nem vált, sem a délutáni alvás, sem a kedvenc Harry Potter kötetem. Már odáig jutottam, hogy inkább átadtam a gondolatoknak az agyam, de a megoldásra váró problémák sem nem csökkentek, se nem oldódtak meg.
Így hát egyik vasárnap, amikor szőrnyű álomból ébredtem úgy hajnali négy táján, felpattantam az ágyból, töltöttem magamnak egy kávét, és leültem a kanapéra. Csak hallgattam a barátom szuszogását a szobából, élveztem a csövek bugyogását, amikor bekapcsolt a fűtés. Annyira álmos voltam, hogy az agyam teljesen megegyezett a külvilággal. Ekkor gondoltam arra, hogy nekem a világgal van bajom. Ez a zajos, bosszantó, rohanó világ akadályozza meg azt, hogy a lelkem és az agyam barátságot kössön. Minduntalan közbe jön valami. Vagy a szomszéd kopogása, amikor a fent említett könyvet olvasnám, vagy a barátom üzenetei a telefonon, vagy az hogy fázom, vagy épp melegem van. Azon a hajnalon, amikor a kanapén ültem, rájöttem, hogy most van az a pillanat, amit hetek óta kerestem. Alszik a szomszéd, a macska, a barátom.. mindenki. Így aztán addig ültem ott, a bögrémet szorongatva, amíg az ablakban lévő virágokon meg nem csillantak az első napsugarak. Azok az én napsugaraim voltak, engem köszöntöttek. Észre sem vettem, hogy amíg a kávét szürcsöltem, mérlegeltem, hogy rendben vagyok-e.
www.unsplash.com
A változások, amiket előidéztem magamnak és a közvetlen környezetemnek, jó gondoltatok voltak. Jó felé haladok, és nincs okom panaszra. Mielőtt a barátom elindult dolgozni, közöltem vele, hogy ne is álmodjon róla, hogy ma elérhető leszek. Esőnapot tartok és elvárom, hogy ne zaklasson. Ebben nem bízván természetesen kikapcsoltam a telefont a nap többi részében. Végre tudtam olvasni, főzni, takarítani és pihenni úgy, hogy nem szenvedtem a teóriáktól, amiket az agyam oly buzgón gyártani szokott. Egész nap madarat lehetett volna velem fogatni, talán még dudorásztam is. Akkora löketet adott, hogy napokig olyan kisimult voltam, mint már nagyon régen. Szükségünk van az esőnapokra, mert sosem tudhatjuk mi az a képzet és probléma mennyiség, amit még józan ésszel elbírunk. A rossz napok jönnek, aztán mennek, néha a nap is kisüt, a szerencsésebb napokon pedig szivárványt is láthatunk. Egy kiadós gondolat söprés pedig még sosem ártott senkinek!
Azóta a nap óta, kezdem kicsit máshogy látni a világot. Igyekszem előtérbe helyezni egy olyan pillanatot, mint mikor sok próbálkozás után végre először kicsírázott a levendula magom, egy olyannal szemben, hogy előbb hazaengedtek a munkahelyen. Az a csendes, csodás hajnal ráébresztett, számomra ez a meditálás. Így, ha a jövőben ki szeretném üríteni a gondolataimat, nem egy pohár bor fog hozzá kelleni, hanem a hajnali kávé. Meg persze az se hátrány, ha esik az eső!
Kiemelt kép: www.unsplash.com
