“bekattanva, mint egy régi kazetta,
amit nincs más, ki visszatekerjen,
járom az utcákat, egymagamban,
várva az isteni csodát, nem jön el.”
http://www.pinterest.com
Valamikor hat hónapja, még bele sem mertem gondolni, hogy ismét leülök a kedvenc kávézómban, ugyanabba a székben, amiben már sokszor ültem, megrendelem a szokásosat, s a Lendület számára fogok bejegyzést írni. Hihetetlen volt számomra, mint ahogy most az is, hogy mindent, ami a színfalak mögött zajlott le, túléltem. De az élet néha furán működik, s a legreménytelenebb helyzetekben dobja eléd az akkor még megoldás vélt kulcsot, és éppen csak egy annyi reményt, ami segít felállni. Nem kérdez semmit, nem mondja el a megoldást, de a helyes útra terel, ezzel is megkönnyítve a mindennapi vergődést.
De hogyan jutunk ki a szenvedés labirintusából?
A helyes válasz a feltett kérdésre az az, hogy sehogy. Maga az élet a labirintus, a fájdalom meg vele jár, szinte elkerülhetetlen. Olyan ez, mint egy soha véget nem érő körforgás. Kikerülsz az egyikből, végre azt hiszed, hogy egy hosszabb ideig boldog lehetsz, majd történik valami, visszatér a bánat, marad, majd idővel ismét elmúlik. Persze, kereshetjük a nagy megoldást, a szomorúság és fájdalom ellenszerét, de akkor mi értelme lenne az életnek? Ha mindig csak boldogok lennénk, mindent megkapnánk, amit csak szeretnénk, megemésztene minket az a kérdés, hogy így vajon mi értelme van az életnek? Mert nem lenne semmi, ami kihívást jelentene számunkra, nem lenne semmi új, semmi talán. Egy idő után monoton lenne minden, az eddigi izgalmak megszokássá változnának. Nem lennénk képesek sem előre, sem hátra menni, egy helyben botorkálnánk, mindez fel sem tűnve nekünk. Olyanok lennénk, mint egy tömeg zombi: habár még élnénk, már nem tudnánk racionálisan gondolkodni.
Mit csináljunk hát a fájdalommal? Nos, a helyes válasz sokkal egyszerűbb, mint az ellenszert keresni. Érezzük. Egyszerűen hagyjuk, hogy elkapjon minket, lerántson magával a sötétbe. Mert bármekkorának is érezzük akkor, akármennyire is lehetetlennek tűnik majd a gyógyulás, egy nap el fog múlni. Néha napokba, máskor meg évekbe telik, de elmúlik. És mindig hátra hagy valamit. Egy tanítást, egy leckét, valamit, amiért hálás leszel. Mert minden egyes körrel felkészültebb leszel, jobban viseled majd, míg lassan fel sem tűnik majd, hogy milyen intenzív is a fájdalom.
http://www.pinterest.com
Az elején nehéz volt számomra is. Elfogadni az érzéseket, beszélni róluk, vagy éppenséggel leírni mindazt, ami lejátszódott bennem. De ahogy az idő folyamatosan pörgött, mindig történt valami körülöttem, lassan megtanultam elfogadni és együtt élni azzal a tudattal, hogy nem számít mit teszek, nem számít merre leszek, random pillanatokban ez az érzés le fog csapni, s vinni fog magával egy ideig, majd ledob valahol, megvárja, amíg összeszedem magam, türelemmel kísér majd, kivárva a tökéletes pillanatot a következő visszatérésére. De valahogy ilyen az élet, nem mindig játék és kacagás, néha nyers lesz, kegyetlen, piszkos, néha meg vad, de úgy általában, egy hatalmas rejtély, amelynek nem a megoldása hozza meg az örömöt, hanem maga a tény, hogy annyira misztikus, megoldhatatlan és felfedezhetetlen. És hogyha a fájdalom megtanított valamire, akkor az a következő:
Képzelj el egy hullámot az óceánon. Megmérheted a magasságát, láthatod, ahogyan a nap megtörik a felszínén. Ott van, szemügyre veheted, pontosan tudod, hogy mit látsz. Egy hullámot. Azonban egy idő után megtörik a parton, majd eltűnik. De a víz még mindig ott van. A hullám csupán egy másik formája volt a víznek egy rövidke ideig. Csakhogy a hullámnak vissza kell térnie az óceánba, elvégre onnan jött, és ott kell lennie.
Kiemelt kép: http://www.pinterest.com
