Sokat rágódtam, hogy megosszam-e a gondolataimat, írásaimat az emberekkel.
Az írást nem tudom abbahagyni, szerves részem, minden körülöttemlévő történést így tudok igazán lekezelni.
Az összes boldogságot, fájdalmat, örömöt, veszteséget így tudom igazán megfogni és ha szükséges, elengedni vagy tisztán látni.
Ez egészen kis koromban kezdődött, először naplót írtam, de azt is inkább kis jegyzetként magamnak. Jegyzet, hogy valami volt és akármi volt, elmúlt. Ott van bennem, de a mindennapjaim részévé vált.
Akkor kezdtem el, mikor először éreztem nagy fájdalmat életemben. Amikor úgy éreztem, hogy akkor tudom túlélni, ha leírom. Nem ordíthattam, inkább a papírnak sírtam.
És azóta ez egy tökéletes módszer. Minden nagy fájdalmat leírok, minden túlélhetetlen dolgot megírok.
Ezeket magamnak tartogattam, nagyon kevés olyan írás van, amit a hozzám közel állók olvastak volna.
A dédim meghalt. 2016 januárjában. Akkor számomra ez felfoghatatlan dolog volt. Előtte pár héttel a táncos videókat mutogattuk neki karácsonykor. Aztán a dolgok felgyorsultak és egyik nap csak arra emlékszem, hogy sétálok haza a zeneiskolából és valami szívenüt. Aznap először voltam magammal. A gondolataimmal. És éreztem valami hiányt. Aznap már beszéltem anyával, de semmit nem hallottam a hangjából. De az otthoni légkörből tudtam, hogy baj van.
Mai napig két kép ugrik be róla. Amikor ugatott a kiskutyámnak és várta, hogy visszaugasson és a temetésén ahogy fekszik a koporsóban. Elég nagy kontraszt.
És utána megindult a lavina, ha lehet ezt így mondani. Talán úgy mondják, hogy kezdek felnőni és a temetésre járás, ha szörnyen is hangzik, az életem része lesz.
Anya unokatestvére, a nagypapám, a volt igazgatóm.
Sírtam is utánuk, ma is sírok.
Utána jött a kutyusom, akit én találtam meg. Tizenpárév gyorsan elszaladt.
És utána jöttek a plusz rúgások, mikor nem foghatjuk a halált egy betegségre, az időskorra.
Szeretem, ahogy ezt a fájdalmat Ed Sheeran megfogalmazta.
Kis meg nem született rúgás.
Ez az a pont volt, amit mai napig nem tudok felfogni, se elfogadni.
Ez volt az a pont, amikor az életet, az emberi létet és mindent, ami van, kiejtettem a kezeim közül.
Kicsúszott a lábam alól a talaj.
És mai napig csak egy dolgot tudok ezzel kapcsolatban kérdezni: Miért?
Azt gondolom, hogy erre talán sosem kapok választ.
És én szeretem analízálni magamat és az embereket. Mindig arra jutok, hogy talán túlságosan ragaszkodom ahhoz, amit megszoktam. Talán túlságosan szeretem azt, ami volt és nem kezelem jól az újat, ami lesz.
Talán emiatt vannak dolgok, amiket soha nem fogok feldolgozni.
És talán azért élem meg úgy, mintha ma elvesztettem volna a nagymamámat, mert egy kicsit az én nagymamám is volt.
Ahogy mindenkié, aki ismerte. Mindenki kapott egy kedves bókot, egy gesztust, legalább egy mosolyt, amikor találkozott vele.
Mindig tudta, mi történik velünk. Én csak egy lány vagyok, aki jóban van a családdal, aki együtt táncol az egyik unokájával, aki néha megjelenik náluk.
De mégis úgy érzem, hogy egy családtagot vesztettem el. Egy olyan mamát, aki amikor meglátott megsimította az arcomat és megkérdezte, hogy ettem-e a kalácsból, amit sütött.
És talán azért fáj annyira, mert a dédimre emlékeztet, aki amint meghallotta hogy tudok írni, rögtön leíratatta velem a dejós süti receptjét.
Sokszor mondjuk, hogy az élet rendje a halál. De ezek az ember nem azért mennek el, hanem mert máshol is szükség van rájuk. Csak mi érezzük ilyenkor, hogy még itt sem voltak eleget, még ki sem élvezhettük, hogy vagyunk egymásnak. Még nem ölelhettük elégszer egymást és nem mondhattuk ki annyiszor, amennyiszer kellene, hogy fontos a másik.
Pedig tudják. Vagyis remélem, hogy tudják. Mert ha máshogy nem is, ilyenkor leülünk és átgondoljuk. Sírunk, nevetünk és hálát adunk, mert ilyenkor van időnk emlékezni. És ez fájdalmas. De csodálatos is.
Szóval köszönöm! Köszönöm, hogy mindig volt hozzám kedves szavad, megkérdezted, mi van velem és voltál!
Vannak csillagok, melyeknek fénye világít a földön,
Mikor ők maguk már régen nincsenek helyükön.
Vannak emberek, akiknek csillogó emléke világít,
Amikor ők maguk már nincsenek köztünk.
Ezek a fények csillognak és különösen,
Ha sötét az éjjel: mutatják az utat az embernek.
/Szenes Hanna/
Kiemelt kép: internet
