Álmomban egy kertben jártam,
Ahol a fű fekete, az ég piros volt.
Nem Alice Csodaországába csöppentem.
Hanem a kirekesztettek útjára.
Félek, de monotonon menetelek az ösvényen,
Érzem, lélegzik, szenved, értem kiált.
Leguggolok, megtapintom a talajt,
Átáramlik belém mások szívverése, s szenvedése.
Engem akarnak, könyörögnek értem.
Elszaladok, de elágazásba ütközöm, elbizonytalanodom.
Egyenesen rohanok tovább,
Majd előttem egy árny suhan át.
Fel akarok ébredni,
De nem engedi.
Ökölbe szorított kézzel,
Remegő léptekkel folytatom utam.
Vállamra száll egy holló?
„Vagy, ahhoz hasonló?”
Mennydörgés, villámlás, jégeső.
Hasztalan védem testem,
Fizikai fájdalmam értelmetlen,
Az kell nekik, mi bennem van,
Ki én vagyok, s aki lettem.
Ami vagyok.
Kirekesztett.
Térdre rogyok a fájdalomtól,
Mellkasomra tapasztom kezem.
Levegőért kapkodva
Üvöltöm: “Nem engedem!”
Nem vehetik el tőlem,
Azt, mivé lettem.
Büszkén viselném magamon jelzését, ha tovább folytathatnám.
De utamnak vége.
Nem bírom tovább. Feladom.
Elbukom a harcot, elfáradtam.
Földre hullok, belemarkolok a dobogó talajba,
S, úgy tépem ki szívem, mint a fűcsomót a földből.
Írta: Holdosi Dóra
Kiemelt kép: Psychology Today
