“Mióta alkotok, az árral szemben evezek!” – interjú Oláh Robival

Robit legutóbb a XI. Ceglédi Utcazene Fesztiválon láthattuk fellépni, ahol egy két perces szünettel, meg egy húzóra megivott kávéval lazán lenyomott egy három és fél órás koncertet. Nem vagyok benne biztos, hogy láttam már bárkit is, aki ennyire élvezi azt amit csinál. Hihetetlen élmény volt nézni, ahogy végig mosolyogva énekelt, aztán az utolsó két percben még azért az is belefért, hogy egy dalt írjon a városról. De ez az energia nem csak engem nyűgözött le, hanem a szakmai zsűri is díjjal és fellépési lehetőséggel jutalmazta. Viszont én nem csak a zenélésről, hanem sok minden másról is faggattam!

Novemberben belevágtál egy 30 nap – 30 dal kihívásba. Tulajdonképpen pont a második napnál tartottál amikor elkezdtünk erről beszélgetni. Bevallom én nagyon kíváncsi voltam rá, hiszen külső szemmel elég kivitelezhetetlennek tűnt, hogy nem csak szöveget, de konkrétan minden nap egy új dalt fogsz írni. Honnan jött az ötlet?

Van egy nagykedvenc YouTuberem, WheezyWaiter. Nála láttam egy hasonló „kihívást” és érdekesebbnek, valamint értékteremtőbbnek találtam, mint belefulladni egy kanál fahéjba a kamerák előtt. Egyébként is jobban tudok nyomás alatt alkotni, így kipróbáltam magam.

Azt azért egyértelműen kijelenthetjük, hogy nem volt egy egyszerű kihívás. Mit gondolsz mit adott neked, mit tanultál belőle? Ha újrakezdhetnéd, ismét belevágnál-e?

„Szemenszedett hazugság lenne azt állítani,

Hogy én minden percét élvezem ennek a rohadt novembernek…”

(15. nap: Féltáv)

Nem volt egyszerű, sőt, nehéz volt, de elsősorban nem a számírás miatt. Szerencsés agyam van, nagyon könnyen születnek az ötleteim, gyakorlatilag bármikor meg tudok írni egy alapszámot két akkordkörre és valami elfogadható dallamra. A szövegekkel már többet kellett babrálni, mert azokra sokkal kényesebb vagyok, de mivel imádok írni, így azzal sem volt gond. Azonban lényegesen nagyobb aktivitást vártam a közönségemtől – és nem akarok igazságtalan lenni azokkal szemben, akik végig velem voltak –, de a legnehezebb része az lett, hogy tudtam, hogy körülbelül tizenöt embernek írok aznap is dalt. Így a zene sokadjára is alázatra tanított és rádöbbentett, hogy nekem még nincs úgymond bázisom és a félkész, félig hamis, félig elrontott dalaimat nem sokan élvezik. Főleg, mert nem úgy hallják, mint én belül.

Emlékszem még novemberben beszéltél arról, hogy vajon megtettünk-e mindent, és tényleg igazán mindent a művészetünkkel kapcsolatban? Nekem kívülről nézve úgy tűnik, hogy ezzel a kihívással valóban beindultak a dolgok számodra. Hiszel benne, hogy a kettő összefüggött?

Nem. Ez egy jó ötlet volt rossz időben, ami inkább ártott, mint használt. Attól indultak be a dolgok, ha így akarunk fogalmazni, hogy ki mertem egyedül állni a színpadra és fejben összeraktam, hogy mit akarok a zenével elérni. Amint komolyabban kezdtem foglalkozni az egésszel, már meg is teremtődtek a lehetőségek.

XI. Ceglédi Utcazene Fesztivál

Annak ellenére, hogy nem váltott ki akkora aktivitást nagyon inspiráló volt, hogy betekintést engedtél nekünk a kulisszák mögé. Láthattuk ahogyan megszületik egy dal, vagyis harminc. Van abban valami szépség, ahogy nem csak a tökéletességet vállalod fel, hanem simán feltetted azokat a videókat is, ahol hibáztál, sőt még tisztességesen elnézést is kértél, majd folytattad tovább. Azt mondtad minden dalod így kezdi „kicsiben”. Mesélnél nekünk erről a folyamatról? Mennyi idő egyáltalán, míg felnőtté érnek?

„A legszebb ruhadarab, amit valaha láttam rajtad, az a kölcsönkért alvóspólóm volt

Macska lettem melletted, minden reggel hozzád dörgölőzve doromboltam

A legjobb parfüm, a másik teste

A legszebb smink a boldogság”

(4. nap: A legszebb smink)

Van egy mondás, miszerint akkor van kész egy zeneszám, amikor a producer, vagy a stúdiós kicsavarja azt a zenész kezéből. A novemberi ötletek – mert daloknak nem akarom hívni őket – tényleg a kezdetek kezdetét mutatták meg, volt olyan szám, amit tizenöt perc alatt írtam és már forgott a kamera. De volt olyan is, amivel egy egész napot elszöszöltem. Ez nagyban függött a hangulatomtól is, de kiváló lecke, hogy még rossz passzban, vagy fáradtan, vagy a szomszédban való borozásból átesve is tudnom kell alkotni. Ez is edzi az embert. Az meg, hogy melyik ötlet kapaszkodik meg az agyamban és lesz belőle ténylegesen dal, megint változó. Van, aki ül öt évet egy poros almappában, aztán egyszer eszembe jut és elkezdek dolgozni rajta. Meg van, hogy olyan intenzív hatás ér az életemben, amit azonnal számban dolgozok fel, mint tavaly a Nézlek.

De evezzünk egy kicsit a prózaibb vizekre. Mert, hogy írtál olyan könyvet, ami már megjelent, meg több olyat is, ami még nem. Én persze ezt is visszafele kezdtem, szóval előbb olvastam tőled azt, ami még nem jelent meg. A magazin miatt elég sok kéziratot kapok, szóval számomra mindig kicsit stresszes, ha valaki elküldi az írásait, mert nagyon rossz vagyok abban, ha negatív kritikát kell közölnöm. De aztán megnyitottam a furcsa nevű dokumentumot (D-E1) és hajnali kettőkor fejeztem be. Nem tudom, hogy pont jókor talált-e meg, vagy hogy ennyire jól írsz-e, de beszélgessünk erről kicsit. Állításod szerint jobb író vagy, mint zenész. De akkor hogy is van ez? Mi számodra az írás?

„A legnagyobb pillanatokban sosem kell beszélni, a beszéd úgyis csak egy hiánypótló, egy próbálkozás. Az igazi pillanat szótalan, de nem néma, hanem csendjében teljes.”

Inkább úgy mondom, hogy az íráskészségemet fejlesztettem eddig a legjobban a művészeti ágak közül. Viszont ezt is kezdtem a legkorábban, már általános iskolában a fogalmazás órák voltak a kedvenceim. A zene talán mélyebben él bennem, de ott még nincs meg az a kifinomult eszköztár a közléshez, amit szeretnék. Az írást valahogy úgy kell elképzelni nálam, mintha lenne egy régi barátom, akivel néha évekig nem beszélek, de ha találkozunk, akkor egyből megértjük egymást. Van, hogy dalszövegeken kívül tényleg egyetlen sort sem írok két évig, aztán kibukik belőlem egy könyv pár hónap alatt. De írni magamnak írok és az sem zavar, ha soha semmi nem lesz belőle. Viszont természetesen örülök neki, ha elismerik és szeretik, vagy ha valakinek segítenek a soraim.

Miközben olvaslak tényleg teljesen olyan, mintha csak beszélgetnénk. De közben átvezetsz minket az eufórián és azért sokszor elég mélyre is lerántasz, hogy aztán olyan sebeinkkel találkozzunk, amiket rég elfeledettnek hittünk.

„Most már nem csak este, az ágyban vagyok meztelen, hanem állandóan, és nem csak testben, hanem lélekben is.”

A legtöbben sokszor azért nem publikálnak semmit, mert nem merik felvállalni a sebezhetőségüket. Viszont kívülről úgy tűnik, hogy te valahogy egy kicsit sem riadsz meg ettől. Hogy működik ez nálad?

Megtanítottak nem félni a sebezhetőségtől. Tizenöt évig hallgattam, hogy mennyire nem kéne nekem énekelnem, mert rossz a hangom, de tudtam, hogy imádok énekelni, így nem foglalkoztam velük. Főleg azért nem, mert néhány ember mindig is hitt bennem és tudtam beléjük kapaszkodni. Már az első zenekaromnál, ahol még tényleg borzasztó volt a hangom, amikor felvetették a gitárosnak, hogy cseréljenek le, a saját haverját küldte el a fenébe. Szóval mióta alkotok, az árral szemben evezek, de vannak mellettem, akik húznak egyet-egyet a lapáton. És igazából ha te magad tudod, hogy imádsz valamit, nem lehet olyan külső hang, amely ezt elnyomja benned. Írásnál meg eszembe se jutott soha, hogy ezzel kitárulkozom, annyira természetesnek éreztem.

Bár legszívesebben kiidéztem volna a kézirat felét, azért szánjunk időt a Szénlepkére is.

„A legnagyobb problémám azzal, amit mondott, a következő: Kundera szerint az életben nincsenek jó és rossz döntések, hiszen nem állíthatjuk egymás mellé a különböző eredményeket. Én Kunderának adok igazat.”

(Szénlepke)

Ebből azért már a kilencedik oldalon láthatjuk, hogy nem lesz egy könnyű menet ez a könyv, bármennyire is asszociálhatnánk kedves dolgokra a címe alapján. Nyilván rengeteg kérdés felvetődik bennem, de igyekszem nem a legkézenfekvőbbeket választani. Mennyire fájt ezt megírni?

Nekem nem fáj írni, inkább az ellenkezője. A Szénlepkét egy plátói szerelmemhez írtam és a könyvben végig ott ülhetett mellettem, holott az életben meg nem is reagált a könyv megírására. De rájöttem, hogy ez egyáltalán nem probléma, mert nekem pont a megírás volt a lényeg, nem az eredmény. Így adtam ki magamból, ami ki kívánkozott. A következő könyvemet az első igazi szerelmemhez írtam, de itt már publikálnom sem kellett a kéziratot ahhoz, hogy teljesen a helyére kerüljön minden és nosztalgiától telten vigyorogjam végig az egész írási folyamatot. Őt így engedtem el maradéktalanul.

Az, hogy te készítetted a borítót is, fontos volt számodra? Úgy érzed ettől lett teljes?

Azt hiszem, igen. Kellett hozzá egy üveg bor, ruha viszont nem. Ez elég ilyen halivudis hatásvadász szarságnak hangzik, de valahogy így lett teljes a pillanatom. Szénnel készítettem vagy húsz skiccet és az egyik betalált. Persze amikor félrészegen a földön hemperegve meglátott a lakótársam, csak csendben becsukta az ajtót, de hát ez van, szerintem soha nem féltem mások véleményétől.

Most, hogy már tudjuk, hogy zenét szerzel, írsz és rajzolsz is, térjünk egy kicsit rá a múlt héten debütált Add magad című klipetekre, amit már most több mint háromezerszer néztek meg, és amit te rendeztél.

„A végén úgyis csak annyi a szép, ami szívből jön, ami tényleg a tiéd.”

(Csikk: Add magad)

Tehát egyértelműen kijelenthetjük, hogy ez egy szép videó lett. Beavatnál minket a történetébe?

A rendezés túlzás, gyakorlatilag meglévő vágóképeket használtam hozzá, mert a polgári foglalkozásom a videókészítés. Kétszer forgattam a Bike Week Sirok alatt is, ez az ország legnagyobb motorostalálkozója, és 1996-ban voltam először. Azóta pedig minden évben, amikor megtartották, így azt hiszem mondhatjuk, hogy szeretem. Amiért szeretem, az pedig a klip mondanivalója: adjuk magunkat, mert ez az elsődleges teendőnk, ha boldog életre vágyunk. Sirokban egy hétig senki sem gondolkozik feleslegesen, inkább iszapban fürdik, asztalok tetején táncol, tombol a koncerteken, barátságokat köt. Van olyan srác, akivel tizenöt éve nem tudjuk a másik nevét, de széles vigyorral és öleléssel köszönünk, ha találkozunk lent, és valakinél pálinka is lesz.

Csikk zenekar

Jelenleg két formációban is játszol, segítesz ebben, hogy ezt hogyan is képzeljük el? Illetve, hogy hogy fér el tökéletesen egymás mellett a Kiad és a Csikk zenekar?

Igen, az új zenekarom, a Csikk jelenleg nagyon szépen épül. Végre teljes a csapat és gőzerővel dolgozunk mindenen. Megírtuk az első albumunkat, folyamatosan vesszük fel stúdióban a dalokat. Nagyszerű fogadtatást kaptunk az eddig publikált számokra, így extra motivációval rendelkezik most úgy érzem mindenki nálunk.

Ezen kívül Kiad néven szólóelőadóként, a ma divatos singer-songwriter, azaz énekes-dalszerző kategóriában is alkotok. Ez egy nagyon személyes utazás, kevésbé kompromisszumképes, hiszen ezek az én legféltettebb dalaim, azonban annyi bölcsességet már szedtem magamra az elmúlt 17 év alatt a zenei pályán, hogy adjak a nálam jobbak szavára. És mivel két ennyire elkülönülő projektről van szó, barátságban megférnek egymás mellett, sőt, hiszek benne, hogy segítheti is egyik a másikat. Elvégre az én világom része mindkettő, miért kéne választanom?

Hol találkozhatunk veled legközelebb?

A Csikk tényleg annyira jó fogadtatást kapott helyi szinten, hogy egy hatalmas bulival vehetjük be először a deszkákat: a Harley-Davidson szervez egy országot átszelő motorostúrát, melynek Eger az egyik kiemelt állomása, így óriásszínpadon, a Road zenekar és jó cimboráink, az Allsuckall előtt debütálhatunk május 27-én.

Szólóban pedig sikerült a legutóbbi Ceglédi Utcazene Fesztiválról a szakmai zsűri díjával a zsebemben eljönni, így visszavár a város a nyári Laskafesztiválra június 10 és 12 között. Vannak izgalmak, na!

Mit üzennél azoknak az olvasóinknak, akik eddig nem merték valóra váltani az álmaikat?

Nem üzenek nekik semmit, ne hallgassanak rám, se másra, csak magukra. Nem Oláh Róbert, vagy Gary Vaynerchuk, vagy a szomszéd motivációs-tréner fogja megoldani az életüket, hanem ők maguk. Csak higgyenek benne. Most akkor ez mégis üzenetnek számít? Mert akkor ezt.