Amikor először találkoztam ezzel a könyvvel, rögtön beleszerettem. Még semmit nem tudtam róla, azt sem, hogy milyen kategóriába sorolható, miről szól, vagy kik a főszereplői. A borító és a cím ragadott meg. Az élénkzöld szín, rajta a sötétkék illusztráció, ami már önmagában egy történetet rejthet valakinek, aki néhány másodpercnél tovább nézi. És a cím, a Normális emberek, valami olyan megmagyarázhatatlan kíváncsisággal töltött el, ami hatására rögtön el akartam olvasni. Talán azt gondoltam, hogy rólam szól, vagy talán épp az ellenkezője. Mindenesetre végül volt szerencsém kézbe venni és választ kapni erre.
Kép: szofisztikaltmacska
A történet nagyon egyszerű: „Az iskolában Connell és Marianne szinte kerülik egymást. Connell igazi közösségi ember, az iskolai focicsapat sztárja, Marianne magányos, büszke és visszahúzódó lány. Amikor Connell elmegy a Marianne-ék házában dolgozó édesanyjáért, különös, megmásíthatatlan kapcsolat jön létre a két tinédzser között, amelyet eltökélten titkolnak. Érettségi után mindketten ugyanarra az egyetemre kerülnek és a későbbi években sem sodródnak el egymás mellől. Kapcsolatuk egyre összetettebbé és ellentmondásosabbá válik, kimondatlan feszültségekkel telítődik.” Ez alapján egyértelműen azt mondanám, hogy egy egydélutános könyvről van szó. De akkor vajon mért kellett majdhogynem két hónap, míg elolvastam?
Mondhatnám, hogy az időhiány miatt, vagy esetleg ennél hihetőbb kifogással is szolgálhatnék, de a helyzet az, hogy ez nem egy könnyű olvasmány (legalábbis számomra nem az). Bármennyire is sablonosnak tűnik a sztori, valójában sokkal többről szól, mint amire számítottam. Mert nehéz olyasmit olvasni, ami ennyire hitelesen bemutatja a modern kor fiataljainak a mindennapos problémáit. Az én problémáimat.
A rom-comokat azért szeretem, mert elrepítenek egy olyan ideális világba, amiről aztán álmodozhatok, ha épp rosszkedvem van, vagy egyszerűen túl középszerűnek vélem a hétköznapjaim. Ez a könyv nem egy tökéletes, rózsaszínfelhős szerelmet mutat be. Erről nem lehet ábrándozni az unalmas órákon, vagy hétfő délelőttönként a munkahelyen. Ez a könyv szembesít a valósággal és eszünkbe juttatja, hogy attól még, hogy nem foglalkozunk a problémával, még ott van.
Kép: Pinterest
Marianne és Connell kapcsolata által betekintést nyerhetünk egy teljesen hétköznapi szerelem színfalai mögé. Amikor saját érzelmi gátlásaink miatt képtelenek vagyunk teljesen nyitottak lenni a másikkal, félünk őszinték lenni, mert attól tartunk, ha megnyílunk, akkor sebezhetővé válunk és sokszor önmagunkat fosztjuk meg a boldogság lehetőségétől. Ez a könyv olyan problémákat tár fel, amikkel sokszor nem merünk foglalkozni, pedig tudjuk, hogy kellene. A felnőtté válás folyamatáról olvashatunk testközelből, két olyan karakter szemszöge által akik nincsenek idealizálni, tökéletesre felépítve, vagy példaként elénk állítva. Pont olyan hétköznapi emberek mint mi.
Érdekes volt megfigyelni, hogy a szereplők hogyan próbálják normalizálni önmagukat és a környezetüket. Hogyan próbálnak választ kapni arra a kérdésre, hogy mi számít normálisnak. Különböző vagyoni helyzetük és társadalmi beágyazódásuk révén igyekeznek megtalálni a helyüket a világban, tele olyan traumákkal és sérelmekkel, amikkel kénytelenek együtt élni. Az egész könyv arra keresi a választ, hogy milyenek a normális emberek. Hogyan kell viselkednie egy normális embernek, a környezetével és önmagával, mit szabad és mit nem. Fel kell tennünk a kérdést, hogy mi magunk vajon normálisak vagyunk-e, valóban beilleszkedtünk-e a környezetünkbe, a társadalomban, tudunk-e hasznosak lenni az emberek számára? Egyáltalán az-e a normális, ha beilleszkedünk? Olyan kérdések fogalmazódtak meg bennem olvasás közben, amikre nem tudtam a választ és ez megijesztett, ugyanakkor ráébredtem, hogy a két fiatalhoz hasonlóan nekem is el kell gondolkodnom ezeken. Ezáltal azt hiszem mondhatom, még soha egyetlen könyvben sem azonosultam ennyire jól a karakterekkel.
A könyv igazán kiemelkedő tulajdonsága pedig az, hogy elkísér. Az utolsó oldal elolvasásával nem oldódik meg minden egy csettintésre, hanem kérdésekkel maradsz. Olyan kérdésekkel amikre a saját életedben kell megtalálnod a választ.
Számomra ez az olvasmány rendkívül jó volt. A kezdeti rajongásom a végére sem hagyott el. És, hogy kinek ajánlanám a könyvet? Elsősorban, minden húszas éveiben járó fiatal felnőttnek, mert ez a könyv rólunk szól.
Kiemelt kép: edeskiskonyvkritikak
