Te mindig többet akartál tőlem.
…
Csak mentem előre. Nem volt célom. Gondoltam, egy séta kiszellőzteti a fejem. Ezen ma már felnevetek. Mit akartam szellőztetni, ha úgy is üresek voltak a gondolataim? Egy-egy dalszöveg. Ennyi volt benne. Az utcán az emberek árnyékként suhantak el mellettem, az autók kipufogó zaja helyett is csak halk morajlás ért el a fülemig. Ez a nyugodtság, gondolhatnák mások, de ez valami más csend. Üresség. A félelmetes fajtából származó. Mikor megrettenek magamtól, mert a kezeim jegesek és attól félek, hogy a lelkem is ilyen.
Az ég talán kék volt, és talán a szél erőssége lökött lépésről lépésre. Baromi érdekes, hogy ami kirángatott ebből a semmi állapotból, az egy elkopott épületen ócska felirat: “Fegyverszaküzlet”. És a szél elállt és nem akart tovább vinni. A lábam kényszeresen marasztalni akart és a szemeim betűről betűre egyre érdekeltebbek lettek. Ne gondold, hogy gyengeség vagy öngyilkossági hajlam volt bennem- egészen mást kerestem. Megoldást – milyen fegyverekkel vértezzem fel magam, hogy leküzdjem a démonjaimat. Milyen pajzs véd meg ellenük? Milyen puskát fogjak a kezembe, ami ha el is találja, de nem csap hátra engem, hogy aztán a földre esve rám ne vetemedjen a sötét? Meglökött egy mellettem elhaladó férfi, amitől újra kaptam levegőt.
– Bocsánat – mondta.
– Köszönöm.
Egy pillanatra megállt.
– Talán eltévedt?
– Nem, csak nem tudom, merre kell mennem tovább.
– Hová akar eljutni?
– Magamhoz.
Nem néztem rá, vártam, hogy tovább menjen.
– Engedje meg, hogy elkísérjem egy darabon.
Csend. Azt hittem nem fog érteni és most én nem értem őt.
– Maradjon a 1,5 méter távolság? – kérdezte.
– Csak ha le akarom venni a maszkomat.
– Le akarod.
A tekintetem először siklott a F E G Y V E R S Z A K Ü Z L E T -ről a férfia.
– Az első lépés, hogy nem megyünk sehová. Tudod, mi a szép ebben az utcában?
– Az épületek – mondtam, hogy mondjak valamit.
– Részben jogos, de most rád gondolok. Ez egy egyirányú út. És te szembe mégy vele. Olyan vagy, mint egy madár a viharban, mikor a szembe szél ellenére is próbál eljutni a fészkébe. Ezért keresed a fegyvered?
“Keresed a fegyvered”- megdöbbentett az idegen. Honnan tudhatja?!
– Én inkább olyan fegyvert szeretnék – mondtam –, ami segít, hogy meg tudjak fordulni.
– Ugyan. Az sokkal könnyebb annál, mint amit most csinálsz. Tovább akarsz menni ebbe az irányba!
– Nem akarok!
– Akkor nem indultál volna erre.
– Démonok- mondtam szinte szabványszerű ridegséggel. Azt hiszem még mindig nem voltam jelen teljesen ebben a beszélgetésben.
– Ismered őket?
– Csak érzem.
– Csak magadat érzed. Fordulj meg.
Ablak.
– Mit látsz a saját szemedbe?
– Mivel az ablak tükröződik, így magamat – mondtam kissé gúnyosan, mert hirtelen ideges lettem. Hisz nem tudom ki ő és mit akar, mégis ismer belőlem egy részletet és azt mutatja, amit keresek.
– így van- nevetett.- Magadat. Te vagy az egyetlen ellenséged, akit le kell küzdened, és megtudod, vissza akarsz-e fordulni.
– Melyik fegyverre lesz szükségem?
– Melyikre?
– Az igazságra.
– Most menjünk előre.
Hallgatott és én hallgattam. A másfél métert nem tartottam be, utolértem anélkül, hogy bármilyen maszkot akartam volna tenni magamra.
Zebra.
Nem hiszem, hogy valaha álltam már ilyen csendben egy másik ember mellett ilyen hosszan nézve a szemébe.
– Meg akarod kérdezni a nevemet? – mosolygott.
– Ez az egy dolog még nem jutott eszembe – mondtam –, bár sok kérdésem lenne.
– Magadhoz.
A szél ismét fújni kezdett, és ott, a kereszteződésben, ahol egy piros lámpa váratott, és ahol egy fa mellett álltam, mosolyogni kezdtem, lehunytam a szemem és csak annyit mondtam, hogy “ez az utam”, “erre kell mennem”.
– Tudod mi a szép most itt? – kérdeztem.
– Én? -viccelődött célozva az előbbi beszélgetésre.
– A fák.
– Mert, ahogy kiértünk az épületek közül, és megjelentek, visszatért beléd is az élet?
– Tetszik, hogy érted.
– Nekem is. Menjünk át, zöld a lámpa.
Megérkeztem. Ott voltam önmagamban. Jelen. Még mindig nem volt cél, de éreztem, hogy jó helyen járok. Néhány rácsos ablak. Milyen szomorúak, gondoltam és néztem rájuk.
– Ezek a biztonság miatt vannak.
– Tudom – mondtam –, de annyira nyomasztó, ahogy a bentiek így el vannak zárva.
– Nézd… – mondta, és a következő mondatok duruzsolások lettek. A kezeimbe a vér ismét lassabban haladt, és úgy éreztem, mintha szembe néznék valamivel, csak nem értettem mivel.
– Újra meg kell, lökjelek?
– Tessék?- kérdeztem értetlenül.
– Ismét úgy elmerültél valamiben, mint mikor meglöktelek.
– A tükörkép valószínűleg, meg kell szokni, menjünk tovább.
– Az is elég nyomasztó, hogy rácsok mögül nézel magadra vissza.
– Az megszokott- mondtam, miközben tovább léptem.
– A szembeni épület sokkal másabb. Tetszik, hogy ebben a nagy élettelen térben ilyen is akad- és már fecsegtem is volna tovább, de…
– Vége?
– Nem tudom – mondtam és körbe néztem, mert a levegőt más irányból vártam.
Egy fekete alak a vaskaput zárta abból az épületből kijövet, ahol az ablakban a rácsok mögül néztem magamat és ahová nem leltem a zsebemben kulcsokat. Elindult az ellenkező irányba. Én fagyottan néztem. Nem olyan lassú, üres csendben, de mozdulatlan félelemmel körülvéve. Félelem és szenvedély. Szenvedély valami olyasmi iránt, amit rég kerestem, és aminek minden képzeletben z találkozáskor a karjaiba haltam, amit neki szorítottam a falnak, és amit szorosan öleltem- mi most ott állt előttem pár lépésnyire az úton, ahol pár perce elhaladtam. Lassabban kellett volna jönnöm?
– A démonom.
– Indulsz utána?
– Csak álljunk.
És én végignéztem, ahogy egyre távolodik. A szél a hangját oda fújta messzebbről is. És nem volt előtte piros lámpa. Észre sem vett, úgy sétált el más irányba a Saját démonom.
– Eddig kísértelek.
– Köszönöm.
– Visszakísérsz most te engem?
Kicsit értetlenül lett az arcom. Nem akartam szem elől téveszteni a démont, de egy pillanatra rá néztem az idegenre.
– Tudod, ez már egy másik utca. És én veled szembe mentem.
– Értelek. Menjünk.
– így ha kell, utoléred.
– Nem kell. Érezné, ő is, hogy látom, ha most akarna rám támadni. Amúgy is… Mit mondanék neki? – nevettem. – Szia, Démon, véletlenül erre jártam?
– Másfél méter és maszk – mondta mosolyogva.
Az első csata. És én voltam a győztes. Bár a fegyvereim még nálad.
Megtudtam, miért vagyok üres, hova száll a lelkem, és akkor előttem haladt. Legközelebb talán vissza fordul.
Magamhoz akartam eljutni és bár magamra találtam, de van, hogy sokat kell várni, míg megépül a híd. Vagy, hogy néha elsietünk egy-egy lépést.
…
– Művész vagy, ugye?
– Nem. De néha írok.
– Ha ezt megírod, talán fogom látni.
– Talán – mosolyogtam.
…
Te mindig többet akartál tőlem.
Én most legtöbbet adtam. Hagytalak tovább menni. És ha el is tűntél végül a szemeim elől, de vittél magaddal egy részt belőlem. Már érzem, merre visz az utam.
Köszönöm, nem kell útba igazítás.
Írta: Brekócki-Domokos Evelin
