A Férfi lassú komorsággal gyújtotta meg szivarját, amely csak nagy nehezen kapott lángra. Mintha érezte volna, hogy utolsó alkalommal lobban fel a láng, amely elemészti a dohányleveleket. A Férfi utolsó szivarjára készült, eldöntötte, hogy megszabadul az emlékétől is. Fájó szívvel nézte a kék bodorfelhőket, amelyek aztán beleolvadtak az ég sötétjébe és örökre eltűntek a látóhatáron.
Karácsony estéje volt. A Férfi magányosan ült a széken, ahol megannyi érzelem szállta már meg szívét. Itt érezte először, hogy szeret, itt veszítette el egy napra kedvesét, majd ugyanitt érezte azt a mindent fölülíró édes érzést, amikor a karjaiban altatta el szerelmét. Most azonban arra készült, hogy lezárja ezt a különleges kapcsolatot.
A Férfi azt gondolta, ez a szerelem olyan lesz, mint azokban a régi történetekben, ahol az író az örökkéről és a visszavonhatatlanulról mesélt. Minden olyan gyönyörű volt. Szerette a Nőt, aki viszont szerette őt. Voltak napok, amikor szinte egybeolvadtak, amikor azt érezték hisznek az örökkében és a visszavonhatatlanban.
Az idő azonban közéjük állt. A Nő a házasságát feldolgozó gyászába feledkezett, az idő pedig könyörtelen tanítóként kérte felmondásra a leckét. A Nő megállt, majd egy helyben maradt, onnan nézte némán, hogyan ragadják magukkal szerelmét a folyton pergő homokszemek. Eltávolodott tőle. Az idejük pedig, mint egy lejáró óramű egyre lassabban ketyegő szerkezete, lassan lejárt, mozgatórugója eltörött, kulcsát pedig az Idő könyörtelen zsarnokként rakta zsebre.
A férfi lassan végigért szivarján, utoljára egy jó nagyot szívott belőle, majd lelkében nyíló sebbel elindult az ágya felé. A halószobáig tartó úton azon töprengett, hogyan fogja tudni még egyszer az életben kimondani, hogy szeretlek, és hogyan él tovább egy tátongó lyukkal a szíve közepén.
Vége
Írta: Bimbó Lajos
Kiemelt kép: Pikist
