Sötét árnyak zuhatagában
téptem fel mellkasom…
Husángszerű nyomásban
őrülten ingáztam Benned.
Finom kis ujjbegyeim
simogatják halántékom.
Zavartságom kiültet…
az asztal sarkára.
Sűrű csókok láza kihűlt.
Érintések háza összeesett.
Aztán csak zuhog.
Bömböl, mint gyermek
anyja nélkül…
A magány környékez meg
csábító csípőjével.
Kívánatossá vált egyszer;
Ide soha nem térhet be!
Legjobb barátja az
őrület, testvére
a gyűlölet.
Mikor kerek gombok,
mikor végtelen homlok,
mikor hívó lombok
megjelennek,
erősebb vágy érkezik,
mint szenvedélyétől
szabaduló árnyak…
Parázsként égnek
bőrdarabkáim…
Vízcseppek gördülnek,
hajlataimba…
Gőzölögve robbannak fel!
Természeti csapás gyújt
tüzet bordáim között.
Lélegzetem ziháló,
magát eltorzító
léptekbe kezd…
Édes húscafatkáim
gödörbe hullva is
vágynak Utánad!
Apró fogaim csikorogva
siklanak fel nyakadhoz,
körmeim belesüppednek
deltás vállaidba…
Csípőm csípőd kóstolja,
combom is csípőd ízleli…
s vége…
A nap kisüt,
az árnyak tönkremennek.
Bájos kis percek húznak
vissza a pokolba.
Aztán kilépek,
ott vagyok, ahol
NEM akarok!
Te meg ott…ahol…
Mérhetetlen gyűlöletem
a magányhoz csak
erősödik,
úgy vágyom Hozzád!
Holnap is érzek majd.
Holnap is küzdök a
vágyban, az ágyban,
a házban…
Majd számolom vissza
a pimasz kis perceket…
írta: Vázmer Tímea kiemelt kép: pexels.com
