Görnyedsz a kopott füzeted felett és hallgatod az eső kopogtatását az ablakpárkányon.
Csak egy olvasólámpa ég, mely megvilágítja a még üres lapokat.
Írnod kell, mert úgy érzed, hogy a fájdalom szétszakít.
Nincs más megoldás, mint írni, írni, írni!
Az egyetlen hely, ahol nincs szükség álarcra.
A papíros, az egyetlen, ahol megengedheted, hogy önmagad légy.
Nem ítél el, nem lebegteti feletted Damoklész kardját és nem sért fel a kövekkel, melyeket gonosz kezek hajítanak feléd.
A mindennapi mókuskerék végtelen körforgásában nem engedheted el magad.
Ott a gyermeked, a családod, a munkatársaid, s a barátaid.
Nem láthatják, hogy megesz belülről a fájdalom és szenvedsz, mint egy láncra vert kutya.
Nyüszítenél kétségbeesésedben, de hallgatsz.
Mosolyogsz a gyermeked szemébe, önfeledten játszol vele és nagyokat kacagtok.
Ő boldog. Más nem számít.
S Te?
A körülményekhez képest Te is boldog vagy, de mégis ott van benned az a mumus, amit Te hoztál létre. A Te hibád, Te alkottad.
Eljött, hogy elvegye, amit a magáénak gondol. Évekkel ezelőtt a kézjegyed lenyomatával eladtad neki a lelked.
Nem hitted, hogy egyszer érte jön. Tévedtél.
Itt van és egy perc nyugtot nem hagy Neked.
Célja, hogy feladd. Célja, hogy elvegye Tőled, ami számodra a legfontosabb.
A gyermeked.
Nem érdekli se Isten, se haza.
Barlangjában a polcon akarja látni a lelked egy kis fekete üvegcsében.
Nem vagy jól. Nézel magad elé és próbálsz levegőhöz jutni, de egy láthatatlan kéz belülről szorít és nem engedi be az oxigént. Üvölteni tudnál: engedj el!
Zokogva szorítod a mellkasod, remélve, hogy valamelyest segít az életben maradáshoz.
Mindhiába.
Érzed, ahogy a tested ellenáll. Érzed, ahogy fel akarja adni. Nem bírja tovább.
Megszólal a vészharang. Bimm-bamm.
Ekkor felemeled a fejed, letörlöd a könnyeket, ránézel a könnyáztatta sorokra, majd az ablakban meglátod a tükörképed.
Megrémiszt, nem ismersz magadra.
Ez a látvány segít felocsúdni a mély önsajnálatból.
Minden erődet összeszedve felordítasz: NEM, NEM és NEM!
A félig üres borosüveget az ablakhoz vágod, mely több ezer darabra törik. Szilánkok keverednek a bor élénkvörös színével.
Felveszel egy maréknyit, összeszorítod az öklöd. Mélyen belevájnak a tenyeredbe, csöpög a szőnyegre a véred, melynek utolsó cseppjét is feláldoznád érte.
Nagy levegőt veszel, beszívod a hideg légáramlatot, mely beszabadult a szobádba.
Rég nem érzett erő szabadul fel benned, majd leteszed a ceruzát, kabátot veszel és kilépsz a szakadó esőbe.
Írta: Holdosi Dóra
Kiemelt kép: pexels
