nem vigyáz rám Senki.
hogy elveszni ne tudjak, soká tartottál annak a harmadik emeleti lakásnak az ablakából aminek a falait együtt emeltük magasra. nem tudva, hogy önmagamba vagy Beléd zuhantam-e gyakran kérdem, ha a falakat igen, engem miért nem húztál fel.
talán túl sokszor kérted, hogy igyak a pohárból, amibe az Életed töltötted. számtalan hibám ma a rengeteg mulasztás, mégis újra és újra hagynám a vitáink a pohár körött zengeni, hisz amint az ajkaim ízét rajta hagytam, Te a földszintre rohantál mással más falakat emelni. nem a kezemből elragadt kezeden – a máson volt a hangsúly.
máig sem pörgött le előttem az élet, ahogy az várható, mikor a lélek elszakad. én csak figyeltem az égtől a föld felé zuhanva, a három emelet minden ablakát. hasonlóan, mint régi vásznak, rájuk vetült egy soselesz jövő
ajtócsapkodása;
tányérok a falnak;
borbűzös poharak üresen, más vigaszra váltva;
lepedők fegyverként használt szenvedélymocsokban;
félholdas éjszakák romokon ülő, zokogó nő árnyékát festve a falra- el nem nyomott cigarettacsikkek füstfelhőjében, elfeledve, milyen józannak lenni, a törmelék alatt fuldokló önmagát gyászolja. mert menteni nem akar, nem mer, nem tud Rajtad kívül senkit.
talán meg kell egyszer köszönöm, hogy nem húztál vissza.
talán védekező mechanizmus, amit az ablakokban láttam. hogy nem figyeljek fel rá, mennyire üres Nélküled az éjszaka, nappal, utak, vonatok, házak
én is…
Minden.
Írta: Brekócki-Domokos Evelin
Kiemelt kép: Favim
