A Vérszerződés a harmadik regény a szerzőtől, ami a kezeim közé akadt. Mind a három könyv egy-egy sorozat első kötete, és nem az írón múlik, hogy még nem folytattam az olvasásukat, és nem is azon, hogy ne lenne kedvem ezekhez a történetekhez. Urbánszkit nehéz utolérni, hiszen egyszerre több magyar kiadónál sorban jelennek meg újabbnál újabb regényei. Aktuális olvasmányomat a Lazi Könyvkiadó berkein belül adták ki, a recenziós példányért köszönet nekik.
Elaludt, és csodálatos álmot élt át. Testéből kristálytiszta patak fakadt, mely erős folyóvá növekedve tört át ormokon, havasokon, majd egy gyönyörű, hegységektől övezett, buján zöldellő rónaságon át egy égkék vizű tóba ömlött. A tó közepén csodaszép fa sarjadt, merő arany a törzse, a lombja, és ágain erős aranyalmák voltak. Anyám elmesélte álmát Ügyeknek, az apámnak, aki álomfejtőt hivatott.
– Népünk fejedelme lesz a fiú, aki ágyékodból sarjadt – mondta a bölcs öreg. –Hatalmas pusztákon, hegyeken át vezeti majd népünket egy új hazába, ahol ezután élni fogunk. Az aranyalmák sokasága fiad ágyékának gyümölcseit jelenti, akik uralni, vezetni fogják a magyarságot sok-sok nemzedéken át.
A Vérszerződés a Honfoglalás-sorozat első része, amely abba az időbe repít vissza bennünket, amikor a magyarok vezérnemzetségekben éltek, hadakoztak a szomszédos népekkel és Álmos megálmodta a hétmagyar szövetséget. Több mint ezer évre visszanyúlni a történelembe nehéz és kreatív elmét igényel, hiszen a források rendkívül régiek, sok esetben hiányosak vagy pontatlanok. Urbánszki ennek ellenére, mint ahogy az Ördögfattyúban is tapasztaltam, nem jön ettől zavarba, hanem egy kalandos és összetett történettel állt elő újfent. Az első pár fejezetben még nem egyértelmű, kinek vagy kiknek a sorsát kísérjük majd figyelemmel, de ahogy haladtak az oldalak, megelevenedett előttem a leleményes Karacs, és nővére, a sok minden túlélő Gerle története, majd megismerhettük azt az bizonyos Álmost, aki mert nagyot álmodni és nyitni mások felé. Nekem Árpád, Dejtár és Fencse karaktere is kedvenccé vált, bár belőlük eddig csak ízelítőt kaptunk. Összességében szimpatikus, ízig-vérig ősmagyar, pusztai, virtuskodó, furfangos, de csöppet sem finomkodó emberek elevenednek meg a lapokon, akiknek az erején, és olykor az erőszakosságán csak a humoruk tesz túl.
Ami számomra plusz pont, hogy Urbánszki az állatszereplők bőrébe is szívesen belebújik, és olyan lelkesen, mókásan és hitelesen adja át a két harapós jószág, Karacs kutyájának és lovának az érzéseit, gondolatait, amit kevés történetben olvasni. Posztapokaliptikus, Sápadtak című regényében is a rozsomák lett a kedvencem ennek köszönhetően.
Aki szereti a magyar történelmet, a kalandregényeket, aki szeret jóízűen nevetni, vagy egyszerűen csak kíváncsi a honfoglalás előtti időkre, annak Urbánszki kötete kitűnő választás. A lábjegyzeteknek, valamint a világos leírásoknak köszönhetően olyanoknak is merem ajánlani ezt a könyvet, akik nincsenek tisztában az akkori viszonyokkal, szokásokkal, hadászattal, hanem csak egy kellemes kikapcsolódásra vágynak. És ha már itt tarunk, hamarosan érkezik a folytatás…
