Nézem a szobám, a naptáram előtt az első szál rózsa amit tőle kaptam. Az ágyam rendezett kihajtva, mert mégis csak nagy nap lesz ma. Sose voltam még szerelmes, de azt tudom, hogy ha valakivel szeretném ezt a határt átlépni az csakis Ő lehet. Kicsit szétszortabbá alakítom a kis kuckóm, szétdobálom az újságokat, egy két pólót ledobok a földre, mintha nagyon laza lennék. Nem tudom miért engem választott, de mivel megtette szeretném, ha a világ leglazább, legszebb legjófejebb csaját látná bennem. A szívem hol a torkomban, hol a szememben, hol a kislábujjamban dübörög, kalapál, kiugrik pusztán mert megérkezett… Úgy szeretek felnézi rá és úgy szeretem, ahogy megcsókol. Belépünk és egyből körbenéz, mindig ezt csinálja térképez-elemez magában. Nem szól, csak néz azzal a nagy bánatra húzódó szemével. Tudom, hogy ilyenkor fáj neki valami.
-Baj van? – kérdezem aggódva, mire egy bólintással felel csak.
Maga mellé ültet és ahogy újra felnézek rá ösztönösen hasít belém a kérdés;
-Szakítani fogsz… ugye? – mire ő csak bólintani tud.
Érzem ahogy növekszik a gombóc a torkomban és remegni kezd a testem és semmit se akarok jobban mint, hogy tűnjön el a világomból, ahova senkit se engedtem még be és ahova mindennél jobban akartam, hogy ő belépjen. Becsapom az ajtót, mert a lenyelt fájdalomnak valahol meg kell mutatkozni majd egészen picire kuporodva elkezdenek ömleni a könnyeim. A mellkasomból törnek fel, azt érzem megfulladok mert valahogy a tüdőm nem jut levegőhöz amikor egyszer csak valami félelmetes hang távozik a torkomon, mire újra levegőhöz jutok. Párnába ordítom a fájdalmam… mert szégyellem, hogy ezt a műsort én produkálom…..
Most… ha filmben lennék kiírnánk „20 évvel később” -kikövetkeztetnéd, hogy lett egy kisfiam no meg persze egy kutyám… Biztosan elváltam, hiszen egyedül élünk a lakásomban… Pont a kanapémon olvasok a kutya a lábamnál fekszik, későre jár a kisfiam már alszik reggel iskola. Amikor felröppen egy üzenet:
– Szia Hegedűs Kata, hogy vagy?
Nem nyitom meg az üzenetet. Egy ideig bámulom a kijelzőt majd olvasok tovább… betűket látok, és azon töprengem miért írt. -ÍRT!?!
Kicsit elvigyorodom, mert ma már úgy gondolom, milyen jó, hogy ennyire szerethettem valakit. Milyen egyszerűen voltam „CSAK BOLDOG” Vele. Annyit megtudtam az évek alatt, hogy házas és boldog és ismerve az életét én ezt a boldogságot mindennél jobban kívántam Neki. Szóval megkapom a telefonom és régi jó barátként tekintve rá, leteszem a szemüvegem és már pötyögöm is:
-Szia Kis Marci, jelenleg nem tudok a döbbenettől megszólalni, de jól vagyok? Te?
A filmünkben a csodaszép zene alatt látnád a képeket, ahogy chateleünk, telefonálunk, találkozunk, évődünk… olyan könnyen leszünk barátok.
Mígnem…. Találkozunk minden olyan, mint máskor. Beszélünk, ötletelünk a telefonján mutat éppen egy képet… megint idétlenkedik a technikával, és én kinevetem érte! Ekkor a karja szorosan hozzáér az enyémhez. Muszáj a tekintetemet odavezérelni, ehhez az alapvetően véletlen mozdulathoz, látnia kell az agyamnak mi történik éppen, de a gyomromban már pillangók ezrei táncolnak. Zavartan közlöm, hogy mennem kell… Nem hiszem, hogy 200 m-nél messzebb járok amikor csilingel a telefonom a kérdéssel:
– Mi rosszat tennem?
Hogy mondjam el, hogy semmit nem tett… Hogy mondjam el, hogy belehalok ebbe a semmibe? Hogy mondjam el, milyen hálás vagyok, hogy semmit nem tett?
Összeszedem magam…. megkérem, hogy üljön le mellém majd az én szemem kéri, hogy menjen el… Csendben zárom be az ajtóm… leülök az ágyamra érzem a gombócot a torkomban, a mellkasomba tornyosuló fojtogatást…. de most csendben indulnak el a könnyeim.
Írta: Hegedűs Kata Kiemelt kép: Favim
