Az életnek és az irodalomnak
Tudom, bármilyen messze is visz az utad,
visszatérsz majd oda, honnan elindultál;
kiben még mindig elevenen él, ami
más számára, rég a feledésbe hullt már.
Hogy olyan kérdésekre is válaszolj, mit
feltenni neked, egyetlenegyszer se mertem;
jól tudva, hogy a hátadról a veríték,
és hogy most, körmeid alól a vér serken.
Menj bele a kihívásba, csináld végig.
Most e kettőt kérném tőled, ha lehetne,
mint aki most, veled együtt érzi magát
keresztre feszítve, és vasba veretve.
Jól tudva, hogy megsiratni mindazt, ami
elveszett, szükségünk lesz majd, minden könnyre;
hogy megpróbálkozzunk valahogy, bele
nem hülyülni, az istentelen közönybe.
Jól tudva, annál nagyobb a rendetlenség,
minél több a törvény, és több a rendelet;
amíg álmaidban, a csillagok fagyott
rügyeit, az új tavasznak melengeted.
Most, mikor jó lenne eljátszani, hogy
meg és vissza, mi semmitől sem rettenünk;
báránybőrbe bújva, akármilyen ördög
is packázik, és néz farkasszemet velünk.
Hogy befejeződjön, és hogy véget érjen,
mit maradandónak hittél, és öröknek;
úgy érezve, hogy az imáid a szélben,
száraz ágként, és mákgubóként zörögnek.
Míg újra és újra felrémlenek benned,
az álmok, a képzeletek, a halk szavak;
úgy érezve, hogy majd neked is menned kell,
hogy vissza, én se fogjalak és tartsalak.
Ki érzéseid, velem is megosztottad,
ki álmaidat, velem is elhitetted;
hogy most, a koporsó súlyos fedelére,
együtt varrjuk mi meg, a halotti leplet.
Nem is tudva, hogy örömöt neked, mivel
szolgáltassak, és vigaszt, mivel szerezzek;
jól tudva, hogy milyen érzés lehet, mikor
valakit, egyenest a földhöz szegeznek.
Nézve, ahogy a kéz eltaszít és ellök,
ahogy mindent ellop, és mindent eltemet;
és mintha még mindez, nem is lenne elég,
próbálja kitépni, szívemet és nyelvemet.
Nem is értve, hogy meg belőled, mit nem ért,
és hogy rajtad, mit szégyell, és hogy mit tagad;
próbálva szavakat találni, mindannak
mi lelkedig hatol, mi lelkedig szakad.
Nem tudva, hogy lehajtott fejjel a verést,
és az elkárhoztatást, meddig tűrheted;
nézve, a tömlöcfalakká vált szavakat,
ahogy a megdermedt, és kiürült eget.
Kivel persze, e háborús időben, én
is hiszem, akarom, és persze remélem;
hogy legyen holnap, együtt forogva veled,
az éjszaka nyeldeklő szájüregében.
Ugyanúgy, ha nem jobban szeretve téged,
együtt minden bűnöddel, minden hibáddal;
most, amikor felsorakoznak ellened,
kezükben kötéllel, és kozákdzsidával.
Próbálva valahogy, a helyükre tenni,
a kavargó gondolatokat a fejedben;
hogy az egyre áldatlanabb állapotban,
ne kelljen, végleg elerőtlenednem.
Nem tudva, e mindent felfaló gépezet,
mikor lenne elégedett, és jóllakott;
hogy őrláncokkal, még meddig tartják
vissza, a bensőnkben bujdosó napot.
Jól tudva, hogy a számomra mit képviselsz,
jól tudva, hogy a számodra mit jelentek;
itt, ahol a gyávák, az árulók, és a képtelen
remények meg, mindig is gyomként teremtek.
Írta: Móritz Mátyás
Kiemelt kép: pixabay
